Nevessünk együtt Kádárral A lekváros kenyér és az illegális pártmunka
Kádár János
Kádár János veteránokkal 1970 novemberében
Boldog, békés, nyugodt és dolgos idők voltak. A múlt század 60-as éveinek
legelején történt, hogy párttitkárként ültem az MSZMP egyik VIII. kerületi
alapszervezetének irodájában, s ha jól emlékszem, egy párttaggyűlés anyagát
készítettem elő a vezetőségi ülésre. Elmélyülten dolgoztam, amikor megjelent az
íróasztalom előtt egy alacsony, hajlott hátú, töpörödött nénike, aki Schwarz
néniként mutatkozott be.
Zavarban volt, nem csak azért, mert segítségért jött, hanem azért is, mert, mint
elmondta, ő nem párttag, de mégis úgy érezte, hogy „nagy bajában“ már csak a
Párt segíthet neki.
Háromszor is megkérdezte, hogy nem haragszom-e azért, hogy "szorgos munkámban"
megzavart. Rendkívüli szerénysége, a személyiségéből áradó kedvessége nem csupán
a problémája, hanem az egyénisége iránt is felkeltette az érdeklődésemet.
Unszolásomra, végre leült, s előadta, hogy van egy 1 szobás, félkomfortos
lakása, amiben egy régi öreg, az IKV tulajdonában levő cserépkályha adja a
meleget, de újabban nem adja, hanem minden irányból füstöl.
Hiába kéri az illetékes házkezelőséget, senki sem figyel rá, ő meg fél, hogy
végleg elalszanak öreg férjével a füstben. Egy pillanatra sem merült fel bennem,
hogy kételkedjem a néni szavaiban, de olyan kíváncsi lettem arra, hogy egy ilyen
igen idős asszonynak, hogy jutott eszébe éppen a Párt, és jutott arra
következtetésre, hogy csak az segíthet rajta.
Azonnal félbeszakítottam a munkámat, bezártam a párthelyiséget, és hazakísértem
a nénit, azzal az ürüggyel, hogy szeretném megnézni a kályhát. Örült neki. S úgy
tüsténkedett körülöttem, mintha egy fontos vendég érkezett volna hozzá.
Már, amikor beléptem a szerény kis lakás lakószobájába, feltűnt nekem egy
életnagyságú, poszterszerűen falra erősített, nyomtatott kép, akiben Geisler
Etát, a magyar kommunista mozgalom egyik sokat szenvedett mártírját ismertem
fel. Mikor a néni visszatért a konyhából, ahol kávét főzött nekem, meg is
kérdeztem, hogy nem Geisler Etáról van-e szó. Felragyogott a szeme, hogy én
felismertem a képet, s szomorkás büszkeséggel mondta, „de igen, ő az, ő az én
lányom“.
Én megszólalni sem bírtam a döbbenettől, ugyanakkor mérhetetlen düh fogott el,
hogy egy ilyen mártír-anyának egyáltalán lehetnek ilyen pitiáner problémái a
Magyar Népköztársaságban. (Annál is inkább, mivel amit hosszú ideje kért, annak
teljesítését rendelet írta elő.) Dühömben megfeledkeztem magamról, és emelt
hangon jelentettem ki, hogy a fűtési idényre vadonatúj cserépkályhája lesz.
Az eset annyira megrázott, hogy felmerült bennem az aggodalom, hogy vajon az
ilyen rendkívül szerény mártír-hozzátartozók, talán többen is vannak. Az
indulattól vezérelve, az összes pártban szokásos „szolgálati utat“ megkerülve
egyenesen Kádár elvtársnak írtam levelet, s megírtam az egész történetet.
Féltem, hogy sosem kerül a kezébe, mert már a titkársága elintézi az ügyet, s a
levél elején ennek "hangot is adtam".
Két és fél-három hét telhetett el, amikor is megint csak az irodámban voltam.
Lélegzett-elállítva berontott hozzám egy ún. „lakóbizottsági felelős“ (régen
tömbmegbízottnak hívták), s szólt, hogy nézzem már meg, mi van a Karácsony
Sándor utcában, mert fekete autók és rendőrök ácsorognak a 18. sz. ház előtt.
Kimentem az utcára, s eszembe jutott minden.
Odamentem, s amikor beléptem a lakásba, hallom, hogy a Néni azt mondja Kádár
elvtársnak: „Emlékszel Jancsikám, hogy mennyi lekváros kenyeret faltál fel
együltödben az én Etuskámmal?“ Ne tekintsék teátrális megjegyzésnek, higgyék el:
én majdnem sírva fakadtam. Mikor Geisler néni meglátott, örömmel mondta Kádár
elvtársnak, hogy én vagyok az, akihez panasszal fordult. Kádár elvtárs felállt,
kezet nyújtott nekem, s úgy mutatkozott be, mintha nem ismerném őt: „Kádár János
vagyok, örülök, hogy megismertem.“
Én így ismertem meg őt, de ilyennek is képzeltem. Arra a hírre, hogy egy
illegális társának legközelebbi hozzátartozója él, kilengett, olyan
gyorsasággal, mint a szeizmográf, ha földrengést érez. Minden ceremónia nélkül
megjelent, és magához ölelte egy újpesti proletárházban megismert rég eltűnt
elvtársát, ahol, mint kiderült sokat dekkolt a „hékek“ elől.
Tőlem úgy búcsúzott, köszöni, hogy ilyen élményt „szerveztem“ neki, s kért, hogy
másokat is biztassak arra a párban, hogy kutassák fel a régi elvtársakat vagy
hozzátartozóikat, mert róluk a Pártnak kell gondoskodnia.
