Nevessünk együtt Kádárral Az öreg harcos és a főtitkár
Kádár János
Losonczi Pál, Németh Károly, Kádár János és Lázár György a
parlamentben
Lassan húsz éve annak, hogy Magyarország kapitalizmusban él.
Felszabadulásunk napja, április 4-e még szerencsére nem ment feledésbe, de az
akkori ünnepségekre már nem mindenki emlékszik, a fiatalok pedig nem is
emlékezhetnek.
Hosszú éveken át az ünnep katonai díszszemlével kezdődött, amelyen a Néphadsereg
díszalakulatai mellett a Munkásőrség is felvonult.
Este a parlamentben volt fogadás, ahova a munkában kitűnt munkásokat, tanárokat,
tanítókat, vájárokat, parasztokat, egyszóval a dolgozó embereket hívták meg. Nem
csak látni lehetett Kádár Jánost és az ország más vezetőit, de beszélni is
lehetett velük.
Miért mondom el ezt? Azért, mert ma már nincsenek olyan fogadások, ahova a
dolgozó embert meghívnák, nincsenek olyan rendezvények, ahol oda lehetne menni
az ország első embereihez anélkül, hogy a biztonsági szolgálat félre ne lökne.
A világ minden kincséért sem akarok nosztalgiázni, csak azt szeretném mondani,
hogy ez akkor lehetséges volt. Akkor szocializmus volt.
***
Felszabadulásunk 38. évfordulója volt, 1983. április 4-e. A
Munkásőrségtől meghívót kaptam a parlamenti fogadásra.
Még soha sem voltam az Országházban, érthető ezért, hogy izgalommal készültem.
Szép volt az épület is, de nekem, mint fegyveres embernek, mint munkásőrnek a
főlépcsőház két oldalán feszes vigyázban álló díszegyenruhás kormányőrök sora
tetszett a legjobban.
A fogadás a Kupolateremben kezdődött. Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke,
ahogyan akkoriban a Magyar Népköztársaság elnökét hívták, pohárköszöntőjében
Magyarországról beszélt, a munkánkról, az eredményeinkről.
Értettem, hiszen magam is munkásember voltam, a BKV dolgozója. A kezdetektől,
1957-től tagja voltam a Munkásőrségnek is, és most ott állhattam én is, az
ország vezetői között, díszegyenruhában, kitüntetésekkel.
Az ünnepi beszéd után a Gundel pincérei tálcán finom borokat kínáltak, és
koccintottunk.
Rangtól és társadalmi helyzettől függetlenül mindenki mindenkivel koccintott.
Mondom, mindenki, kivéve engem, mert ahányszor odajutottam a pincérhez, mindig
üres lett a tálca.
Egyszer csak hátulról valaki megveregette a vállam. Hátra néztem, hát Czinege
Lajos hadseregtábornok, honvédelmi miniszter állt mögöttem. Várj csak, majd
szerzek én neked egy pohár bort! - mondta, látván, hogy üres a kezem. A
honvédelmi miniszter mégis csak honvédelmi miniszter, úgyhogy neki könnyebb volt
szerezni egy pohár bort, mint nekem. Koccintottunk, a hadseregtábornok és a
munkásőr.
Később a szomszédos termekbe is átmentünk, ahol a legkülönfélébb ételeket
kínálták. Én a bejárattól balra álltam, két munkásőr-társammal beszélgettem.
Mellettünk Lázár György miniszterelnöknek népviseletbe öltözött parasztasszonyok
meséltek hazai történeteket, amelyeken a miniszterelnök jókat derült.
Egyszer csak szétnyílt az ünneplők sora, és Losonczi Pál kíséretében megjelent
Kádár János. Végigvonultak a termen, csaknem mindenkivel kezet fogtak vagy
koccintottak. Hozzánk is odajöttek, Kádár János mondott néhány figyelmes szót és
továbblépett.
Így volt ez rendjén, hiszen sok száz ember volt hivatalos a fogadásra, köztük a
külföldi nagykövetek is, velük is illett néhány szót váltani.
Később, a fogadás vége felé végig sétáltam a termeken, hogy közelebbről is
lássam a parlament épületét.
Látom ám, hogy a kupolatermen keresztül Kádár János jön, éppen az én irányomba.
Hazafelé tartott ő is. Udvariasan utat engedtem. A főtitkár észrevett, tőlem
vagy három méterre megállt, csodálkozva nézett rám.
Ezt az öreg harcost már láttam valahol! - gondolhatta magában. Odalépett hozzám,
és én boldog voltam, hogy újra kezet foghattam vele.