A legvidámabb barakk kifejezést, mondván, hogy a szocialista táborban mi
voltunk a legvidámabb zug, a múlt rendszerben akasztották rá Magyarországra.
Tették ezt azért, mert a "keleti blokkban" nálunk volt a leglazább a rendszer.
Természetesen ez nagymértékben volt köszönhető Kádár Jánosnak, mivel ő nemet
tudott mondani a szovjet vezetőknek, amikor bizonyos utasítások a véleménye
szerint nem hazánk gyarapodását és a munkásosztályt szolgálták volna.
Így fordulhatott elő az, hogy aki akart, és betartotta az akkori rendszer
játékszabályait, az tudott külföldre utazni.
Emlékezzünk vissza, hogy hányan mentek külföldi munkára, Nyugatra is, akár
családosan is! De egyéni utazás is lehetséges volt.
Rendszerváltás előtt a Kelenföldi Autójavítóban dolgoztam. Sokan jöttek nyár
elején, hogy "jól nézzétek át a kispolszkimat, mert Nyugatra megyek a
családdal". És mentek, akár Angliába, akár Olaszországba. Ezek az emberek, nem
kiváltságosak, vagy funkcionáriusok voltak, mivel akkor nem Polski 126p lett
volna az utazó jármű, hanem Volga vagy nyugati autó.
Nem értem a művészeket, értelmiségieket, akik manapság mást sem csinálnak, csak
arra panaszkodnak, hogy karrierjük akadálya a rendszer volt. Ez nem igaz! Na, de
békén hagyok másokat, mivel a saját esetemet akarom leírni, amit nyugodtan lehet
általánosítani is.
Így történt meg az, hogy ebben az időben (átkosban) öcsémmel tíz napra
kijutottunk Nyugat-Németországba. Egy ifjúsági zenekarral mentünk, mivel öcsém
gyerekkora óta zenélt, jelen esetben, ebben a zenekarban. Nem is járt nagy
anyagi megterheléssel. Nem azért, mert akkora volt a zenekar állami támogatása.
Hanem azért, mert apámnak biztos jövedelme volt, és keresett annyit, hogy nem
volt megterhelő számára ezt finanszíroznia kettőnknek. Még étterembe is
eljutottunk, nem is egyszer, és ajándékokra is futotta belőle. Most gondolhatja
az olvasó, hogy na és, nagy ügy?
De ez akkor történt, amikor öcsém sorállományú katona volt, és nem is akárhol,
hanem a HM II-ben. Én meg előtte szereltem le ugyan innen. Az engedélyező
politikai tiszt jogosan gondolhatta volna, hogy disszidálunk. De eszébe se
jutott. S nem azért, mert "hátszeles" voltam, talán öcsém az volt, mert neki én
intéztem a helyet. Hanem azért gondolta a tiszt, hogy kiadja öcsém útlevelét, és
aláírja az „eltávpapírt“, mert engem már megismert sorállományom ideje alatt.
"Nem kellett csatában bizonyítania, békében is lehet az ember a haza a dolgozó
nép szolgálatára. Mégpedig azzal, hogy feletteseivel, tisztelettudó, munkáját
pontosan elvégzi, kitüntetett figyelemmel őrzi, védi, és vigyáz a Magyar
Népköztársaság vagyonára".
Hasonló szavak kíséretében vehettem át még jóval leszerelésem előtt, őrmesteri
kitüntetésem. Az utazásunk nagyon jól sikerült, és eszünkbe se jutott kint
maradni. Valószínű azért is, mert én komolyan vettem a katonai eskümet.
Nem úgy, mint azok, akik elherdálták azóta a nép vagyonát. Biztos EA
(egészségügyileg alkalmatlan) besorolásuk volt, és nem esküdtek fel akkoriban,
csak manapság, de most a nagytőkének, de akkor hogy lehet rájuk bízni egy ország
vezetését. Azoknak a mondatoknak súlya volt mikor újonc századunk hangosan,
büszkén harsogta az égnek, valamikor 87 tavaszán.
De vége lett ennek az időnek. A barakkot lecseréltük ajtó nélküli
aranykalitkára. Megtörtént a rendszerváltás. Ment is a magyar nyugatnak. Hozták
a hűtőládát, videót stb. Ma már nem kell ezért kimennünk az országból. De
valljuk be, nem is tudnánk, vagy csak nehezen, mert kevés a pénzünk.
Drága a benzin, a szállás, meg a többi. Ma elég, ha elmegyek egy
bevásárlóközpontba és megveszem ott a csillogó-villogó dolgokat. Ha nincs
pénzem, az se baj, van áruhitel. Ami veszélyes, mivel, ha valaki esetleg nem
tudja fizetni a részleteket, minthogy manapság az ember munkahelye bizonytalan,
és könnyen az utcára és ez által BAR- listára kerül.
Így 5 évre feketelistán lesz, és hiába akar hitelt egy komolyabb dologhoz,
lakásvásárláshoz, felújításhoz, bővítéshez (mert többnyire a szülői házban
kezdjük életünket, ha családot alapítunk, mivel nincs pénzünk újra), nem kapunk
hitelt. De van olyan bátor ember, aki hitelből utazik.
Tanácsom: csak a gyerekeivel ne tegye, menjen egymaga! Végiggondoltam, milyen
lehet az ilyen nyaralás. Esténként számolgathatja a pénzét, hogy mennyit is
költöttem ma? Kinek tudok ajándékot haza vinni? Holnap az asszonnyal be tudok
ülni egy étterembe vacsorázni? Vagy a sarki áruházban vegyek kaját, és
majszolgassam a tengerparton, a forró homokon, mert napernyőbérlésre már nem
telik? A gyerekeknek jut egy fagyira?
Az én helyzetem egyszerű: az idén nem mentünk nyaralni. Otthon voltam két hétig
a gyerekekkel. Hátul a kertben grilleztünk, és nem kellett, hogy azon fájjon a
fejem, hogy amit a tányéromban látok, az vajon micsoda. Kamatláb vagy
csirkecomb?
Éjjel a szabad ég alatt aludtunk, számoltuk a csillagokat. Nappal a nagy meleg
elől a pár száz forintos felfújható medencében pancsoltunk, vagy a hűvös
szobában játszottunk.
Se a feleségem, se a gyerekeim, de magam sem bánjuk az idei nyaralást. Így nem
kellett szégyenkezve a családom szemébe néznem, hogy mire nem jut pénz. Valamint
nincs keserű emlékem sem arról, hogy a nyaralásom drága költségét, nagy kamattal
fizetem vissza évekig a tőkés banknak.
És nem kellett a határon átlépve álszenten keresztet vetni, vagy megcsókolni az
anyaföldet, hogy békésen, de üres zsebbel hazaértem. Ilyen lelkiekben közel még
nem éreztem magam a gyerekeimhez, családomhoz, mint idén. Boldog voltam minden
pillanatban.