Cikkek
 

Nevessünk együtt Kádárral
Az óra és a rakéta

Kádár János

Kádár János és Kulikov marsall

Kádár János nem volt katonaember. Sokszor elmondta, hogy katonai ismereteit valamikor az 1950-es években szerezte, amikor szokás volt a pártmunkásokat is hosszabb-rövidebb katonai tanfolyamra küldeni, és beosztásuktól függően tiszti rangot is kaptak.

Ez persze csak részben volt így, hiszen Kádár János a felszabadulástól kezdve tagja volt hol a pártvezetésnek, hol a kormánynak, és ezeken a helyeken katonai kérdésekben is kellett dönteni. Kádár tartózkodása a katonai szakmától azoknak a külföldi kollégáinak is szólt, akik a pártjuk és esetenként az államuk vezetőjeként nagy lelkesedéssel kezdtek katonai ügyekkel részletekben is foglalkozni, és lassanként már hadvezérnek érezték magukat.

1956 után Kádár János az MSZMP első számú vezetője lett. Fontos titkok tudója volt, aminek részleteiről még ma sem tudunk mindent. Kádár és a mindenkori miniszterelnökök aláírása is szerepel azokon a dokumentumokon, amelyeket a Magyar Néphadsereg vezérkarában őriztek.

Ők tudták, hogy a Néphadsereg pontosan milyen erőkkel rendelkezik, sőt birtokában voltak az atomtitoknak is. Tudták, hogy a szovjet Déli Hadseregcsoport milyen nukleáris eszközök hordozására alkalmas eszközökkel rendelkezik Magyarországon, és azt is, hogy voltak-e atomfegyverek.

Kádár Jánosnak természetesen szerepe volt a Néphadsereg fejlesztését, és általában az ország védelmi képességének erősítését szolgáló intézkedések meghozatalában. Magyarország nem volt gazdag ország, és bizony nehezen született minden olyan döntés, amikor katonai célokra kellett pénzt költeni.

Ilyenkor nem egyszer a szovjet szövetségesekkel kellett kemény vitákba bonyolódni. A szovjet hadvezetés mindig több és korszerűbb, következésképpen drágább fegyvert akart megvetetni velünk, mint amit szerettünk volna. Ennek sok oka volt. A szovjet katonai vezetés, amelynek vállán nyugodott a szocialista és a kapitalista világrendszer közötti egyensúly megőrzésének súlyos terhe, jogosan aggódott, és nem egyszer tette szóvá, hogy nem lehet fenntartani az egyensúlyt, ha, mondjuk, a magyar pilóták töredékét repülik annak, amit a szovjetek repülnek, nem is beszélve az amerikaiakról. Nem lehet megőrizni a békét, ha fegyveres erőink nem követik a technika fejlődését. Voltak persze saját szovjet gazdasági érdekek is.

A haditechnika zömét ugyanis a szovjet ipar termelte, és mi fizettünk a termékekért, nem is keveset.

Amikor a magyar tábornokok már nem tudták meggyőzni a szovjeteket, hogy mi inkább kihagynánk, mondjuk, a harckocsik egy nemzedékét, akkor Kádárra hárult a feladat, hogy megértesse a magyar álláspontot a szovjetekkel, és a vita ne fajuljon a szövetségesek közötti politikai konfliktussá. Többnyire sikerült is.

Az 1980-as években a szovjet vezetés elég erős nyomást gyakorolt Magyarországra. Tény, hogy ekkorra már - a gazdasági nehézségek miatt - a hadsereg állapota is veszélyes határhoz érkezett. Ez volt a nagy rakétatelepítések ideje. Az amerikaiak hozták a Pershing rakétákat, a szovjeteknél az SS-20 közép-hatótávolságú rakéta volt a nagy újdonság.

Ekkoriban a magyar párt vezetésében számos új, fiatalabb vezető is megjelent, akik ismerve a szovjet gazdaság általános állapotát, bizony, időnként kételkedtek abban, hogy a szovjet hadiipar tényleg képes-e az egyensúlyt szavatolni.

Kádárt legalább évente egyszer, de inkább gyakrabban felkereste Viktor Kulikov, a Szovjetunió marsallja, a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erőinek főparancsnoka. Kádár neki mondta egyszer: ezek fiatal elvtársak, nem élték át azt, amit mi. Őket meg kell győzni! Nekem már ne mutassák meg közelről, hogy milyen egy SS-20-as, úgysem érteném. De őket, győzzék meg, mutassák meg nekik!

Kádár János szavait tettek követték, Nem sokkal később Fejti György, az MSZMP Központi Bizottságának titkára utazott a Szovjetunióba. A pártban Fejti felügyelte az adminisztratív területeket, beleértve a hadsereget is, és volt benne személy szerint is valami vonzódás is a katonai ügyek iránt.

Gyerekkorában minden gyerek ólomkatonázik, és vannak, akikben ez a hajlam később is megmarad. A szovjet vendéglátókat emlékeztettük Kádár János kérésére és vártuk a programot.

A moszkvai út részleteit szupertitkosan kezelték, úgy-hogy mindent csak Moszkvában tudott meg a delegáció. A szovjet párt központjában elmagyarázták a katonapolitika elveit, a szovjet külpolitika célkitűzéseit. Ez eddig rendjén volt. A Varsói Szerződés moszkvai központjában meg lehetett nézni, hogy honnan irányítják majd a háborút, ha netán bekövetkezik. Kádár Jánosnak is különszobája volt ebben a központban, ami teljesen üresen állt, és Kádár soha nem is használta.

A várva-várt programról, az SS-20-sok megtekintéséről azonban mindenki hallgatott. Megmutatták a szovjet magasabb parancsnoki tanfolyam, a Visztrel kiképző bázisát. Volt ott minden, tüzérségi eszközök, harckocsik, kézifegyverek. Igaz, a zömét a magyar hadseregben is használták, ezért nem volt olyan nagy újdonság Fejti számára. Na, de majd az SS-20-asok látványa mindenért kárpótol!

Elérkezett a program csúcspontja. A kocsik elindultak a Leningrádi sugárút felé, ami a repülőtérre vezetett. A delegáció azonban hiába gondolta, hogy most valamelyik szibériai lőtérre repülnek, a küldöttség járművei a Belarusz Pályaudvarral szemben, jobbra lefordultak a Leningrádi sugárútról, és befordultak egy kis utcába. Itt volt a legjobb moszkvai, most tessék megkapaszkodni, óragyár. Nem lőtér, nem rakétabázis, nem szupertitkos hadiüzem, hanem egy óragyár. A szovjetek - most már nyugodtan elmondhatjuk - nem bízták hadititkaikat senkire sem, még a szövetségeseikre sem.

Egy titkot azonban a gyárban megsúgtak: aki tud jó órát csinálni, az tud jó rakétát is előállítani!