Kádár János nem volt katonaember. Sokszor elmondta, hogy katonai ismereteit
valamikor az 1950-es években szerezte, amikor szokás volt a pártmunkásokat is
hosszabb-rövidebb katonai tanfolyamra küldeni, és beosztásuktól függően tiszti
rangot is kaptak.
Ez persze csak részben volt így, hiszen Kádár János a felszabadulástól kezdve
tagja volt hol a pártvezetésnek, hol a kormánynak, és ezeken a helyeken katonai
kérdésekben is kellett dönteni. Kádár tartózkodása a katonai szakmától azoknak a
külföldi kollégáinak is szólt, akik a pártjuk és esetenként az államuk
vezetőjeként nagy lelkesedéssel kezdtek katonai ügyekkel részletekben is
foglalkozni, és lassanként már hadvezérnek érezték magukat.
1956 után Kádár János az MSZMP első számú vezetője lett. Fontos titkok tudója
volt, aminek részleteiről még ma sem tudunk mindent. Kádár és a mindenkori
miniszterelnökök aláírása is szerepel azokon a dokumentumokon, amelyeket a
Magyar Néphadsereg vezérkarában őriztek.
Ők tudták, hogy a Néphadsereg pontosan milyen erőkkel rendelkezik, sőt
birtokában voltak az atomtitoknak is. Tudták, hogy a szovjet Déli
Hadseregcsoport milyen nukleáris eszközök hordozására alkalmas eszközökkel
rendelkezik Magyarországon, és azt is, hogy voltak-e atomfegyverek.
Kádár Jánosnak természetesen szerepe volt a Néphadsereg fejlesztését, és
általában az ország védelmi képességének erősítését szolgáló intézkedések
meghozatalában. Magyarország nem volt gazdag ország, és bizony nehezen született
minden olyan döntés, amikor katonai célokra kellett pénzt költeni.
Ilyenkor nem egyszer a szovjet szövetségesekkel kellett kemény vitákba
bonyolódni. A szovjet hadvezetés mindig több és korszerűbb, következésképpen
drágább fegyvert akart megvetetni velünk, mint amit szerettünk volna. Ennek sok
oka volt. A szovjet katonai vezetés, amelynek vállán nyugodott a szocialista és
a kapitalista világrendszer közötti egyensúly megőrzésének súlyos terhe, jogosan
aggódott, és nem egyszer tette szóvá, hogy nem lehet fenntartani az egyensúlyt,
ha, mondjuk, a magyar pilóták töredékét repülik annak, amit a szovjetek
repülnek, nem is beszélve az amerikaiakról. Nem lehet megőrizni a békét, ha
fegyveres erőink nem követik a technika fejlődését. Voltak persze saját szovjet
gazdasági érdekek is.
A haditechnika zömét ugyanis a szovjet ipar termelte, és mi fizettünk a
termékekért, nem is keveset.
Amikor a magyar tábornokok már nem tudták meggyőzni a szovjeteket, hogy mi
inkább kihagynánk, mondjuk, a harckocsik egy nemzedékét, akkor Kádárra hárult a
feladat, hogy megértesse a magyar álláspontot a szovjetekkel, és a vita ne
fajuljon a szövetségesek közötti politikai konfliktussá. Többnyire sikerült is.
Az 1980-as években a szovjet vezetés elég erős nyomást gyakorolt Magyarországra.
Tény, hogy ekkorra már - a gazdasági nehézségek miatt - a hadsereg állapota is
veszélyes határhoz érkezett. Ez volt a nagy rakétatelepítések ideje. Az
amerikaiak hozták a Pershing rakétákat, a szovjeteknél az SS-20
közép-hatótávolságú rakéta volt a nagy újdonság.
Ekkoriban a magyar párt vezetésében számos új, fiatalabb vezető is megjelent,
akik ismerve a szovjet gazdaság általános állapotát, bizony, időnként
kételkedtek abban, hogy a szovjet hadiipar tényleg képes-e az egyensúlyt
szavatolni.
Kádárt legalább évente egyszer, de inkább gyakrabban felkereste Viktor Kulikov,
a Szovjetunió marsallja, a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erőinek
főparancsnoka. Kádár neki mondta egyszer: ezek fiatal elvtársak, nem élték át
azt, amit mi. Őket meg kell győzni! Nekem már ne mutassák meg közelről, hogy
milyen egy SS-20-as, úgysem érteném. De őket, győzzék meg, mutassák meg nekik!
Kádár János szavait tettek követték, Nem sokkal később Fejti György, az MSZMP
Központi Bizottságának titkára utazott a Szovjetunióba. A pártban Fejti
felügyelte az adminisztratív területeket, beleértve a hadsereget is, és volt
benne személy szerint is valami vonzódás is a katonai ügyek iránt.
Gyerekkorában minden gyerek ólomkatonázik, és vannak, akikben ez a hajlam később
is megmarad. A szovjet vendéglátókat emlékeztettük Kádár János kérésére és
vártuk a programot.
A moszkvai út részleteit szupertitkosan kezelték, úgy-hogy mindent csak
Moszkvában tudott meg a delegáció. A szovjet párt központjában elmagyarázták a
katonapolitika elveit, a szovjet külpolitika célkitűzéseit. Ez eddig rendjén
volt. A Varsói Szerződés moszkvai központjában meg lehetett nézni, hogy honnan
irányítják majd a háborút, ha netán bekövetkezik. Kádár Jánosnak is különszobája
volt ebben a központban, ami teljesen üresen állt, és Kádár soha nem is
használta.
A várva-várt programról, az SS-20-sok megtekintéséről azonban mindenki
hallgatott. Megmutatták a szovjet magasabb parancsnoki tanfolyam, a Visztrel
kiképző bázisát. Volt ott minden, tüzérségi eszközök, harckocsik, kézifegyverek.
Igaz, a zömét a magyar hadseregben is használták, ezért nem volt olyan nagy
újdonság Fejti számára. Na, de majd az SS-20-asok látványa mindenért kárpótol!
Elérkezett a program csúcspontja. A kocsik elindultak a Leningrádi sugárút felé,
ami a repülőtérre vezetett. A delegáció azonban hiába gondolta, hogy most
valamelyik szibériai lőtérre repülnek, a küldöttség járművei a Belarusz
Pályaudvarral szemben, jobbra lefordultak a Leningrádi sugárútról, és
befordultak egy kis utcába. Itt volt a legjobb moszkvai, most tessék
megkapaszkodni, óragyár. Nem lőtér, nem rakétabázis, nem szupertitkos hadiüzem,
hanem egy óragyár. A szovjetek - most már nyugodtan elmondhatjuk - nem bízták
hadititkaikat senkire sem, még a szövetségeseikre sem.
Egy titkot azonban a gyárban megsúgtak: aki tud jó órát csinálni, az tud jó
rakétát is előállítani!