Még épp az utolsó pillanatban kaptam lencsevégre a budai Skála áruház bontás
alatt lévő épületét. Mire ez az írás megjelenik, már a romokat sem, csak az üres
telket fogjuk a 4-es villamos végállomásánál találni.
Elnéztem a Skálát, ilyen megtépázottan, kibelezve, és elsírtam magam. Sokat
vásároltam itt, jó helyen is volt.
Szerettem, mert szabadon lehetett mozogni ruhák, parfümök, bőrtáskák és kerámiák
között, ha az ember például ajándékoznivalót keresett. Nem volt egészében olcsó
áruház, de lehetett benne olcsón is vásárolni szép dolgokat.
Mindenütt lehetett az oda tartozó eladóval is konzultálni, s végül mégis
lehetett a különféle cikkeket egyszerre (bármelyik osztályon) fizetni.
Mondhatnánk, manapság már minden szupermarket ilyen. De nem igaz, a
szupermarketben nincsenek "osztályok", az áruk tömegcikkek, ömlesztve vannak a
polcokon, és legfeljebb a biztonsági őrrel lehet "konzultálni". A Skála sokkal
kellemesebb volt.
Nem beszélve arról, hogy "földrajzi hely" is volt egyben, mint az Osztapenko.
("Elmész a Skáláig, onnan …"; "Az Osztapenkónál kell jobbra fordulni, …")
Nem vonom kétségbe, hogy a Skála a mai helyén (ahová áttelepült) esetleg épp
olyan jól üzemel, de ott már nem esik útba. S még azt sem vonom kétségbe, hogy a
Skála eredeti épületének helyén valami nagyszerű új dolog lesz. De a Skála a
szocializmusban épült, és nagyon korszerűnek, modernnek számított, sőt,
szerintem az is maradt.
A szocializmus korszerű üzemének itt már nincs hely. Tükröt tart elénk, ahogyan
a képről ránk néz: megalázottságotok szimbóluma vagyok! Még rajta van a neve,
még ágaskodik a tetején a zászló, de ő maga már élettelen. Kiüresedett,
kifosztatott, mint mi, magyar állampolgárok, akik évtizedeken át tettük a
dolgunkat, szolgáltuk népünk boldogulását. És még szolgálnánk tovább is, de nem
kellünk senkinek.
Nem kellenek az iskolák, sem a pedagógusok. Nem kellenek a kórházak, sem az
orvosok. Nem kellenek a tanult fiatalok (a tanult idősek meg pláne nem), nem
kellenek a születendő gyerekek, nem kellenek a megbetegedett emberek. Még úgy
teszünk, mintha élnénk, de belül már nincs semmi, s holnap a külső is eltűnik.
