Egyelőre fülsértő csinnadratta nélkül, de készül az elit az l956-os
ellenforradalomról való megemlékezésre.
Mint tavaly és tavalyelőtt, most is fogadkoznak a parlamenti pártok vezetői:
mindent elkövetnek, hogy a megemlékezés méltó legyen az esemény pátoszához, hogy
kifejezésre jusson az a nemzeti egység, mely 5l évvel ezelőtt oly "naggyá" tette
a "forradalmat".
Ezúttal nem szállnék vitába a történelemhamisító historikusok és politikusok
álláspontjával, miszerint, az l956 októberében lezajlott felkelés (pontosabban:
lázadás!) forradalom volt Magyarország szabadságáért, és a kommunista
"diktatúra" felszámolásáért.
A mi véleményünk éppen annyira ismert és szilárd, mint ellenségeinké. Mindkét
fél ezen nézetét már számtalanszor kifejezésre juttatta. Az állandó
ismételgetés, az imamalom-effektus nem visz bennünket előre a kérdés
elfogulatlan és szakszerű megoldásában. Látni kell, a jobboldal állásfoglalása e
témakörben nagyon is a napi politika és a hatalmi harc eszköze. A progresszív
folyamatok láncolatában egyszer majd könnyebb lesz a tudományos-tárgyszerű
rendezés.
Mi, szerény marxista módszereinkkel előlegezzük a választ. A rendszerváltás
eseményei ékesen mutatják, hová jutott az ország a kapitalista restauráció
következtében.
Miután élő tanúja voltam a félévszázados tragédiának, meggyőződéssel állítom:
szó sem volt nemzeti egységről és a lakosság többségének aktivizálódásáról.
Ahány párt és politika követelt magának helyet az eseményekben, annyiféle
elképzelés szerepelt "programjukban".
Amiben találkoztak, az a régi polgári világ restaurálására irányuló közös
törekvés volt. Ezután a "merre", a "hogyan" kérdésében ég és föld választotta el
a küzdő feleket egymástól. Nagy Imre népi-koalíciós demokráciája nem volt azonos
a szociáldemokrata Kéthly Anna demokratikus szocializmusával, Tildy Zoltán
nyugatias polgári demokráciája jelentősen eltért a klerikális erők
teokráciájától (Mindszenty), a konzervatív és a különböző színezetű
szélsőjobboldali, fasiszta-fasisztoid szervezetek, valamint az előbbiek, továbbá
az egymás közötti rivalizálások ugyancsak a sokat hangoztatott egység hiányát
bizonyítják.
A sors iróniája, hogy ez a paródia az l989-es "békés" ellenforradalmat követő
rendszerváltás-teremtette "konszolidációs" időszakban folytatódott, sőt túlzás
nélkül kimondhatjuk: kiéleződött.
Ennek az átkos belháborúnak vagyunk szenvedő részesei. Kiderült, a neoburzsoázia
még arra sem alkalmas, hogy megvédje önmagát és a tőkés rendszert, helyette a
szűk, önös érdekeit helyezi előtérbe.
Jánosi Katalin, Nagy Imre, l956-os miniszterelnök unokája, a naiv asszony ismét
összehívta a polgári elit egymással acsarkodó vezetőit, hogy most még
formálisan, de október 23-án ténylegesen - kéz a kézben - tartsanak össze az
egyetértés jegyében.
Ismerve a díszes társaságot, ilyen idillre nem számíthatunk, mert, a szélsőjobb
(MIÉP, Jobbik Magyarország, és más neonácik) mindent el fog követni, hogy
ellenőrizhetetlen nemzetellenes zavarkeltéssel, destabilizálja az amúgy is
képlékeny viszonyokat.
1956 nem a miénk, de a fasiszták (akár ideig-óráig tartó) randalírozásban sem
vagyunk érdekeltek.
Ma nem az a kérdés, hogy kapitalizmus, vagy szocializmus, hanem az, hogy Fidesz,
vagy MSZP.
Ebben a helyzetben kétfrontos harcot kell folytatnunk, hiszen bármelyik fél
győzelme nem hozna lényeges változást a nép életében. Ám az előretörő
fasizmussal szemben felemeljük a szavunkat. Természetesen nem szabad részt
vennünk 1956 megünneplésében, az ellenforradalom igazi arcának leleplezését
azonban össze kell kapcsolnunk a fasizmus vandalizmusa elleni harccal.
