Megdönthetetlen, ma is érvényes marxista sztereotípia, miszerint, aki a szocializmust zsákutcának, életképtelen utópiának tekinti, az implicite a kapitalizmus örökkévalóságának tévhitében él. Ám a termelési viszonyok, valamint a termelőerők közötti szüntelen és törvényszerű harc miatt a társadalmi fejlődés hosszú távon nem állhat meg, az élet előrehalad, más szóval: nincsenek örök társadalmi formációk.
A múltban sem voltak (lásd az emberiség történetét!). Milyen tudományos kutatás eredményeként állíthatjuk, hogy az állandóságnak és a megszakítottságnak ez a pályája a tőkés rend kialakulásával módosult? Az egykori (renegát) "marxisták" azzal indokolják átállásukat a polgári társadalomfilozófiára, hogy Marx-Engels tanításai, a maguk korában helyesek voltak, mert megfeleltek a tudomány akkori állásának, a klasszikus kapitalizmus akkori színvonalának, a korabeli osztályviszonyoknak, azóta azonban sokat fejlődött a világ. Olyannyira, hogy a marxizmus idejétmúlt, elavult tudomány lett. Mihez kellene tehát ragaszkodniuk? A tudományos szocializmus nem avult el! Szellemében, módszereiben, tételeinek konzisztens elemeit tekintve korántsem. A baj ott van, hogy egyeseknek - miután osztályhelyzetük megváltozott - már nem fűződik érdekük a dolgozók felszabadításához, mások pedig nem tudnak mit kezdeni az új társadalmi körülményekkel, képtelenek arra, hogy a marxizmus tanításait mutatis mutandis korukra alkalmazzák. A dialektika, amely lelke a forradalmi tanításoknak, lehetővé teszi, sőt megköveteli a megváltozott viszonyok figyelembevételét. Szabó Zoltán szocialista képviselő írása, "Baloldaliak vagyunk" (Népszava, 2007. április 2.) szánalmas kísérlet a marxizmus leértékelésére, a tőkés rendszer védelmére. Nevezett honatya nem teoretikus, cikke inkább propagandisztikus, mint tudományos jellegű, mégis érdemes írásával foglalkozni, mert megállapításai híven tükrözik az új polgárság, vagy annak zsoldjában álló írástudók gondolatait, életérzéseit.
Szabó Zoltán bírálja azokat, akik azt követelik, miszerint "el kellene érni, hogy a megtermelt jövedelem nagyobbik része jusson a dolgozóknak…", a továbbiakban: "ha a kormány megpróbálna megfelelni nekik… nem javítaná, inkább rontaná a dolgozók helyzetét…" Szabó úr nyelvére lefordítva: ha nem teszünk meg mindent, hogy biztosítsuk a tőkések folyamatos gazdagodását, rontjuk a kizsákmányoltak helyzetét. A cikkíró szerint, E. Bernstein - Marx szellemében úgy látta - amíg a kapitalizmus bukásának feltételei nem értek meg, a szociáldemokráciának a tőkés rend keretei között maradva kell a dolgozók érdekeit képviselni. Szemben Leninnel folytatja Szabó - aki "sutba vágta Marxot", és a hatalom erőszakos megdöntésével akarta a kapitalizmust meghaladni (a békés belenövés revizionista elmélete). Megjegyzem: Bernstein - mint tanítványa, Szabó Zoltán - messzire eltávolodott a szocializmus marxi képétől. Mindketten belefeledkeztek a (jó) kapitalizmus ábrándjába.
Javaslom Marx és Engels sarkalatos művének, a Kommunista Párt Kiáltványának, valamint az 1917-es oroszországi viszonyoknak tüzetesebb áttanulmányozását. Ez esetben hamar kiderülne, valójában ki vágta sutba a marxista klasszikusokat. A bolsevizmus vezetője sem l917-ben, sem a forradalmi helyzetről szóló írásaiban nem feledkezett meg az érett feltételek, vagy legalábbis azok minimumának elengedhetetlenségéről.
A cikkíró kritikátlanul és mechanikusan vette át a mensevikek és Kerenszkij álláspontját. Csődtömegnek beállítani a létezett (lenini szocializmust), idealizálni a szociáldemokraták által vezetett jóléti államot, nagy szemfényvesztés. A létezett szocialista országok (már szocialisták voltak?) nehéz feltételek, az elmaradottság viszonyai között, hátrányos nemzetközi környezetben építették a közösségi társadalmat, saját múltjukhoz képest tiszteletre méltó eredményekkel.
Kína fejlődése bizonyítja, hogy a "csőd" nem szükségszerű velejárója a szocializmusnak. A "jóléti államok" ciklikus fejlődése, súlyos belső megrázkódtatásai, mélyülő ellentmondásai, a szegénység és gazdagság párhuzamos halmozódása, a kifogyhatatlan háborúskodás mutatják, leküzdhetetlen bajok vannak a kapitalizmussal és csak lelkiismeretlen kalandorok állíthatják az emberiség elé, mint követendő jövőt, a tőkés rendet.
Szabó kertelés nélkül állítja: nem szolgálja a dolgozók érdekeit, ha szembemegy a nagytőkével.
Passzivitásra, belenyugvásra bíztatja a kizsákmányoltakat. Ám az osztályharc megtagadása csak meghosszabbítja a bérrabszolgaságot.
Ekkora cinizmusra csak az képes, aki félti a tőkések gazdasági és politikai pozícióit, aki maga is - ki tudja miért - érdekelt a kapitalizmus fennmaradásában. Nem ajánlja a tőke megsarcolását, mert az kivonul a gazdaságból, miáltal százezrek válhatnak munkanélküliekké. Arra nem gondol a cikkíró, hogy a nemzeti burzsoázia támogatása ezt a folyamatot ellensúlyozhatja?
A kommunisták nem kalandorok, tudják, hogy még nem érkezett el az ideje a szocialista forradalomnak. Erre fel kell készíteni a dolgozókat, mely elsősorban a leninisták feladata.
De nem úgy, ahogyan azt Szabó úr javasolja: "tőkeellenes politikát baloldali párt ma nem engedhet meg magának". A rendszerkritikát csak a legjobb indulattal nevezhetjük baloldalínak, ha az megreked a verbalitás szintjén és nem megy el a tőkés formáció felszámolásának igényéig.
Megítélésem szerint a szociáldemokrácia befolyásától kiszabadított kizsákmányoltaknak csak tőkeellenes magatartással lehet (és kell) harcolni a kapitalizmussal szemben.
Ez természetesen nem azt jelenti, hogy már ma ostromoljuk meg a fennálló népellenes rendszert. Itt - terjedelmi okok miatt - meg kell állnom, hogy majd egy másik írásban folytassam Szabó Zoltán mensevik gondolatainak bírálatát.
