Arcél és acél, hajdan szinonimák,
Vasnyüvő és tanultabb apák és nagyapák,
Érc és vasporfelhőn vertek itt tanyát,
Fáradtan aludták az igazak álmát.
Szemük fehérje volt
a szentjánosbogár,
Munkadaluk rést ütött
a hengerek zaján.
Döbbent most a csend,
a tekintet fátyol,
Nyolcvanezer ember
lelke mélyén gyászol.
Mintegy évtizeddel elé
épp kétezer előtt,
Az égbeszökő kémények
dísz sorfala ledőlt.
Innentől lett vagánykodás
ózdinak lenni,
Kétes értékű lett az,
ki itthon mert maradni.
Az, ki mintha mély gödörből
akarna ugrani,
Mintha tetszhalálból fel tudna ébredni.
És lám, ha késve is, de
eljőve a csoda,
Új dallam vegyül az artikulációkba.
Nemzedékváltástól
üdébb a csoportkép,
A néhány itthon maradt
csendesen hátrább lép.
A gondolat már nem
indulókban nyomul,
A szürkeállomány sem ácsolt
tribün előtt vonul.
Másképp fújó szelek,
más színű vitorlák,
Dallamosabb bokazörej,
finomkodó hapták.
Maszatos ólombetűk helyett
divatos portál.
Egységnyi életnívó más tarifát kóstál,
Biztos nem bánod meg, hogy ózdi maradtál?
(A vers megjelent az Alkotó Képzőművészek és Írók Országos Szövetsége
Ózdi Regionális Csoportjának lapjában, az Ózdi Kristályban)
