Elképesztő volt hallani, ahogy Gyurcsány úr, a társadalmi nyomorfokozó
tevékenységét baloldalisággal álcázó szocialista miniszterelnök újrafogalmazta
ideológiai alapvetéseit. Amikor derűs tekintettel, "újra fényesített"
szemlélettel elhatárolódott az egykor önmaga által is hűségesen kiszolgált
szocialista rendszertől és annak halhatatlan vezetőjétől, Kádár Jánostól. Ezt
tette a néhány esztendő alatt milliárdossá tollasodott hazánkfia. Fennhangon
megtagadta korábbi kenyéradóját, egzisztenciájának korabeli megalapozóját, s
vele felesége kommunista nagyapjának emlékét. Talán, mert úgy vélte,
kormányfőként megteheti. Olybá tűnik, a tőkésedők viselkedésének ez szerves
tartozéka. Hiszen a hála -- Pozsgay közlése óta közismert -- nem politikai
kategória. Mivel az eszmei síkon átvedlésre hajlamos politikusokat csak és
kizárólag személyes érdekeik motiválják, mindent erkölcsösnek tekintenek, amiből
hasznot remélhetnek maguknak
Rengeteg elődje nyomán Gyurcsány Ferenc is elzarándokolt a damaszkuszi
sztrádára. Úgy okoskodott: talán jobb később, mint soha. Ám tudnia illenék, hogy
a damaszkuszi úton való járkálás csak akkor válhatna hitelessé, ha penitenciával
párosulna. Márpedig Gyurcsánynál a megbánás, a bűnhődés és a vezeklés hiányoznak
az eszköztárból. Taktikai megfontolásból kezdeményezett változása személyes
érdekből történt; ennélfogva a hamis talár alól alaposan kilóg a lóláb.
Talán hitelesebbnek tűnne, ha az előző társadalmi rendszerben idegenedik el
Kádár Jánostól és rendszerétől; miként a szocializmus megátalkodott baltázói
közül oly sokan megtették. Stílszerűbbnek vélte a kimúlt oroszlán rugdosását.
Dicsőségre vágyott vele. Holott a baloldal ellenszenvét még inkább maga ellen
hangolta, melynek hatása remélhetőleg a következő parlamenti választásokon
jelentős mértékben érződni fog majd.
Feledte volna, hogy a Kádár-féle "egyszemélyes diktatúrának" deklarált
társadalmi-gazdasági formációban minden tekintetben jobban, nagyobb biztonságban
éltünk?
Most pedig - neki is tulajdoníthatóan - jószerével csak tengődünk.
Ha ma referendummal megszondáztatnák a magyar társadalmat arról: egyetértene-e a
szocializmus visszaállításával a "puha diktatúrájával" együtt, szinte biztosra
vehető, hogy e tárgyban többségi igenlés születne a népszavazáson. A magyar nép
többsége -- a rákényszeríttet személyes kárviselés mellett -- azt is
megtapasztalta az eltelt 17 esztendőben, hogy a szocializmus fondorlatos
megbuktatása óta ügyködött különféle kormányzati tisztségviselők csak epigonok
voltak (a mostaniak is azok) Kádár Jánoshoz képest. A Köztársaság-téri
pártházból való elköltözés pedig a székház kényes, kínos, kellemetlen múltja
miatt vált a szocik számára mind sürgetőbbé.
Leginkább bizonyos '56-os események állandósult árnyéka következtében. Utólag a
„forradalmári erénnyé“ magasított drasztikus jóvátehetetlen gaztett. Amikor az
ostromlott Köztársaság-téri pártházat (a szocialisták mostani törzshelyét) 1956.
október 30-án fehér zászlós parlamenter gyanánt elhagyó Mező Imrét, a budapesti
pártbizottság titkárát, valamint vele tartó két társát ellenforradalmár
gyilkosok orvul lekaszabolták. E kommunista áldozatokat a megváltozott
történelmi minősítés következtében a szociknak illendő megtagadniuk.
A legyilkolt parlamenterek, valamint a pártházban ártatlanul lemészárolt többi
kommunista és kiskatona halálának súlya lelki teherként nehezedik rájuk.
Szellemeik azóta is ott szálldosnak az épület falai között. S szellemük vádjait,
hogy 1956-ban hiába haltak hősi halált. Vádolnak, amiért az emléküket
megbecstelenítő örököseik utóbb más utat választottak. Azt a kapitalista
rendszert pátyolgatják, melynek restaurációs kísérlete elleni harcban ők az
életüket áldozták.
Magam egy Nobel-díjas, francia író megállapítását vallom: "Az ember lelki épsége
a megtörténtek vállalásától függ.
Aki megtagadja korábbi önmagát, annak nem múltja lesz, amelyre jelenét és
jövőjét építheti, hanem csak előélete, mint a bűnözőknek"
.
Dr.. Südi Bertalan
