A Kádár János elleni felháborító sírgyalázás okán egész mítoszok keletkeztek.
Találgatások indultak a tekintetben, kik és miért követték el a súlyos
kegyeletsértést? Ilyenkor, mint a bűnügyek esetében, felvetődik a kérdés: cui
prodest? (kinek az érdeke?). Itt közbeszól a politika is, mert az egész akciónak
- minden csűrés-csavarás ellenére - politikai színezete van.
A hipotézisek között találunk figyelemre méltó elképzeléseket, de tájékozódást
zavaró mozzanatokat is. Ez utóbbiak közé tartozik az a morbid feltevés,
miszerint a tetteseket a Magyar Kommunista Munkáspárt soraiban kell keresni.
Egyszerűen azért, mert a párt az utóbbi időkben annyira meggyengült, hogy a
Kádár János iránti nosztalgiával akarják visszaszerezni népszerűségüket.
Lelki szemeim előtt megjelenik a temetőben osonó Thürmer Gyula, amint ingujjra
vetkőzve lapátol, hogy kiássa Kádár János koponyáját, majd azt a magasba emelve
tegye fel a klasszikus kérdést: lenni, vagy nem lenni?
Számunkra ez nem kérdés! Mások azt javasolják, Gyurcsány Ferenc környezetében
kell kutatni a tettesek után, mert a fő riválissal folytatott versenyben
vesztésre áll és Kádár János nimbuszával takarózva akarja behozni hátrányát. Nem
hinném, hogy ennek volna realitása, hiszen a szocialisták kongresszusán
megtagadott egykori MSZMP elnök ilyetén felidézése annyira ízléstelen, hogy az
egész akció hatása a visszájára fordulna.
Nem tartozom azok közé, akik pozitív véleménnyel vannak az MSZP iránt, de ekkora
aljasságot még róluk sem tételezek fel. Ezt a végtelenségig nem lehetne titokban
tartani, s ha tettük napvilágra kerülne, évtizedekig sem tudnák az elszenvedett
csorbát kiköszörülni. (Nem beszélve arról, hogy ilyen módszer idegen a
szocialistáktól.)
Szóba kerültek a műgyűjtők. Egy részükről mindent el lehet képzelni, de ennek
olyan nagy a kockázata, hogy egy üzletembernek ez aligha érné meg.
Erre igen ritkán volt precedens Magyarországon. Miért nem bolygatták meg eddig
Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Batthyány Lajos, Nagy Imre, vagy Antall József
sírját? Kelendő lehetne az ő koponyájuk is. Maradnak a szélsőjobboldaliak. Azok,
akikben tüzel a gyűlölet, a bosszúvágy, akik nem ismernek sem istent, sem
embert. Akik az ellenségeik iránti kegyeletsértést érdemnek és nem bűnnek
tekintik. Ezek készek arra, hogy könyvégetéssel kezdjék, és emberek égetésével
fejezzék be. Ez a fajzat nem riad vissza, a halottak meggyalázásától, hogy az
élők meggyalázásával fejezzék be.
Nemtelen céljaik érdekében nem válogatnak az eszközökben. Csak reménykedni lehet
abban, hogy a tettesek mielőbb rendőrkézre kerülnek és ország-világ előtt
lelepleződik a nacionalizmus-rasszizmus mögé bújtatott igazi embertelen énjük, a
fasizmus. Csaknem minden párt (akár baloldali, akár jobboldali) elítélte e
gyalázatos cselekedetet, jóllehet sajnálkozásuk őszintétlen formalitás volt.
Legnagyobb sajnálatomra nem hallottam az egyházak tiltakozását. Némaságukat
ezúttal politikai és morális tekintetben súlyos vétségnek tekintem.
Az emberiesség "legfőbb hordozóinak" passzivitása ugyanis komoly etikai
problémákat vet fel, mert azt a benyomást kelti, mintha olykor maguk is szemben
állnának hitük legfőbb írott forrásával, a Biblia tanításaival. Wittner Mária
kifakadása a meghurcolt Kádár János ellen, a katolikus püspökök nagy részének
felsorakozása a szélsőséges Csoóri-féle Charta oldalán sokat elárul a vallásos
áhítat valódi arcáról. Íme a krisztianizmus a gyakorlatban!
