A Népszava Szép Szó mellékletében (május l9.) megjelent Méray Tibor "Előre
megfontolt szándékkal" című terjedelmes írása. A Szabad Nép egykori kommunista
publicistája, a koreai háború tényekhez hű krónikása, aki disszidálása óta a
szocialista Magyarország lejáratásának szenteli hosszú életét, aki
förmedvényével, megfontolt szándékkal bizonyára hattyúdalát alkotta meg.
Ezzel az opusszal, szellemében méltó módón összhangban korábbi munkáival Kádár
János sírjának meggyalázását koronázta meg. 1948-54 közötti írásaival a személyi
kultusz és a szektás politika egyik legszélsőségesebb kiszolgálója volt. l956
novemberében elhagyta hazáját, hogy Párizsban, az amerikai hidegháborús
szervezet (Congress for Cultural Freedom) szolgálatába álljon. Korábbi
alkotásait látványosan megtagadva akarta elnyerni az antikommunista körök
bizalmát és támogatását (nem kis sikerrel!). Az egykori Kossuth-díjas
újságírónak azóta is időről-időre kenyéradó gazdáinak asztalára kell tennie
"leleplező" dolgozatait. Ennek az elvárásnak nagy buzgalommal igyekszik
megfelelni.
A Népszavában megjelent, fent említett tanulmánya is e sorba illeszthető.
Hitelességét vitatnunk kell, mert túl sok benne a hipotézis, a "megérzés", a
tendenciózus torzítás, hamisítás. Önhittségében odáig megy el, hogy azt is
megmondja, mi forgott Kádár János fejében, amikor ezt vagy azt tette.
Jellemábrázolásban túlmegy S. Freud kvalitásain: "tudata legmélyebb zugában
Kádár János tudva tudta, hogy Nagy Imre különb ember nála". Kádár János igen
szerény ember volt, de annyira nem, hogy túlbecsülte volna Nagy Imre
képességeit. l945 óta együtt dolgozott vele, és megtapasztalhatta
"tutyimutyiságát", alkalmatlanságát a komoly vezetői szerepekre. Most nem
kívánok belemenni annak elemzésébe, ki az első számú felelőse Nagy Imre
kivégzésének. (Méray egyértelműen Kádár Jánosra mutogat.)
Az egymásnak ellentmondó dokumentumok alapján ezt egyelőre teljes bizonyossággal
nem állapíthatjuk meg. Vannak politológusok, történészek, akik szívesen hárítják
át a "bűnt" Kádárra, mert hazánk jelenlegi ingatag politikai helyzete, az MSZMP
volt első tikárának nem fogyatkozó népszerűsége ennek "igazolását" kívánja meg.
Amíg élnek ugyanis nosztalgiák az "átkos" múlt iránt, aligha lehet erkölcsileg,
eszmeileg legitimálni a mai politikai egyveleget. Meg kell jegyeznem, nem
mindenki határolja el magát Nagy Imre felelősségre vonásától. Magam is azt
vallom, hogy l956 miniszterelnöke átállt az ellenforradalmárok oldalára,
szembefordult a szocializmus védelmezőivel, vagyis dezertőr lett. Háborúban nem
lehet kétséges az árulók sorsa. Kádár Jánosnak csak javára írható, hogy szigorú
szankciókat szorgalmazott a miniszterelnök ellen. A büntetést nem kerülhette el,
de azon velem is lehet vitatkozni, nem volt-e túlzott az alkalmazott ítélet. (Az
életfogytiglan is kemény döntésnek számított volna.) Az ellen tiltakoznom kell,
hogy Nagy Imrét bárki is nemzeti hérosznak nyilvánítsa. Az egész procedúrában
Kádár János a pozitív hős. A Szovjetunióra támaszkodva ő mentette meg hazánkat a
kapitalizmus veszedelmétől.
Ezt ma már, ebben a politikai káoszban kellően fel és meg tudjuk becsülni.
Véleményemet Méray Tibor sem osztja. Számára "Kádár János megátalkodott,
vérszomjas, cinikus, hidegvérű, számító és hataloméhes gyilkos volt…" Ilyen
felsorolásra csak az képes, aki nem ismerte az MSZMP főtitkárát, akit a
gyűlölet, az elfogultság megfosztott tisztánlátásától. Ilyen embereknek nem
volna szabad tollat venniük a kezükbe, mert az utókor lelki mételyezésével nagy
kárt okoznak. Az egész ügy szempontjából nem az a lényeges, hogy Nagy Imre
felelősségre vonását, ki kezdeményezte.
Ami lényeges, hogy ártalmatlanná tették, és ezzel is hozzájárultak a szocialista
hatalom konszolidációjához. Kádár János számára nem volt közömbös mindaz, ami
történt, de (volt módom beszélgetni vele) lelki válságot nem okozott neki Nagy
Imre sorsa, inkább megnyugvást hozott, mert nem abból indult ki, mit tartott ő a
maga szempontjából fontosnak, hanem melyik megoldás volt a haza hasznára. Ha
Méray - az MSZP legutóbbi kongresszusának szellemében - a MIÉP minősíthetetlen
modorában foglalt állást a Kádár-Nagy vitában, az a mai szociáldemokráciát
minősíti, értelemszerűen növelve Kádár János nimbuszát.
Az elcsépelt közhelyekkel telített írás lehet, hogy felesleges erőfeszítés, mert
fiatalságunk túl nagy fogékonyságot nem mutat az l956-os ellenforradalmi
események iránt. Minden bizonnyal ez is szerepet játszik abban, hogy szaporodnak
a Kádár Jánost lejárató, becsmérlő írások. A progresszív erőknek kötelességük
megőrizni korunk egyik legnagyobb politikusának emlékét és szellemét.
