"Hősnek lenni többnyire teher" címmel olvastam az ingyenesen terjesztett
Metro nevű lapban Antall József, Magyarország néhai miniszterelnöke 75.
születésnapjára emlékező írást, mely érzésem szerint túl egyoldalúra sikeredett.
Egy életút attól függően válhat teherré, hogy valóban hősnek tekinthető-e a
szereplő, vagy csak bizonyos csodálatos tettek véghezvitelének mítoszával
ruházták fel indokolatlanul, mesterkélten.
Az antalli teljesítményre az utóbbi megállapítás illik leginkább. Történelmi
véletlen tette a nemzeti szerencsétlenséggel felérő magyarországi tőkés fordulat
első miniszterelnökévé, hogy aztán tapasztalathiányos botcsinálta politikusként
elindítsa országát a milliók által megszenvedett roncstársadalommá válás útján.
A szerecsenmosdató írás szerzője olyan képtelenséget állít, hogy "ma már szokás
krokodilkönnyeket hullatni Antallért, ellenfelei, ellenségei is visszasírják a
néhai miniszterelnököt".
Magam, s rajtam kívül alighanem még sokan nem sírjuk vissza; sőt regnálása
idején végig ellenszenves érzülettel tekintettünk munkálkodására. Nem túlzás,
mindvégig a pokolba kívántuk a rendszerváltást kiötlő és levezénylő sleppjével
együtt. Mivel a kádári éra utolsóként egzisztált törvényhozásának tagja voltam,
lehetőségem adódott Antallal találkozni többször.
Leginkább azzal bosszantott, hogy törvényen kívül ügyködő ellenzéki csoport élén
részt vett a parlamenti bizottságok ülésein, ahol különféle diktátumokkal
rukkolt elő. Bábáskodásával csak olyan tárgyköröket tárgyalhattunk, s olyan
döntéseket hozhatott az országgyűlés, melyre az Antall-vezényelte törvényen
kívüli csoport előzőleg áldását adta.
Amikor felszólalásomban kifogásoltam ezt, no meg a kapitalizmust prognosztizáló
sarkalatos törvénytervezetek sürgősségi tárgyalása ellen tiltakoztam, Pozsgai
azt válaszolta a plenáris ülésen, hogy ezúttal nem a törvényhozás, hanem a
történelem diktálja a feltételeket. Antallt, aki a szocialista rendszer
megátalkodott ellenlábasának pózában tetszelgett, s büszkén hangoztatta anno,
hogy egyetlen beosztottja sem volt tagja az MSZMP-nek, hazánk felszabadulásának
egyik évfordulós ünnepe alkalmából a Munka Érdemrend arany fokozatával tüntették
ki, amit ő készséggel el is fogadott. (Csak megjegyzem: e sorok írója még bronz
fokozatában sem részesült, noha teljes aktív munkássága idején a szocializmus
érdekében munkálkodott.)
Magyarként sajnáltam őt, amikor súlyos betegségben elhunyt. Azt sajnáltam
leginkább, hogy nem érhette meg pártja 1994-es választási kudarcát.
Holott ennyit megérdemelt volna a sorstól. Vannak, akik a rendszerváltást a
történelmi "kisiklás" helyreállításaként szemlélik. Mások Antall történelmi
érdemeként emlegetik, hogy az előző társadalmi rendszer tömeges konfliktusok
nélkül ment át egy, az eddigitől radikálisan különböző társadalmi-gazdasági
formációba.
Holott a korabeli politikai fordulat, a magyar nép álságos "megvesztegetésével",
s nem a gyakran emlegetett gazdasági összeomlás révén következett be.
Olybá tűnik, a fegyvertelenül végrehajtott ellenforradalmi fordulatot később
Antall József sem vette jó néven. Hiszen munkatársainak, vazallusainak - a
baloldalinak csúfolt MSZP korabeli erősödése feletti méltatlankodását
tapasztalva - egy elmulasztott hatalomátvételi megoldást vizionált, amikor így
fakadt ki: "Tetszettek volna forradalmat csinálni!" A fegyveres leszámolás
elmaradása miatt bánkódott volna?
