Nevessünk együtt Kádárral Amikor a levest is lehetett "púposan" szedni
Kádár János
A Munkásőrök három generációja
Május elseje és a Munkásőrség összekötődött az én életemben. A Munkásőrség a
szocializmus éveiben önkéntes szervezet volt.
1957-ben a munkások legöntudatosabb képviselőiből hozták létre. Legyen a
munkásosztálynak fegyveres ereje, amellyel megvédheti hatalmát! Ez volt a cél. A
szervezet idővel sok társadalmi funkciót vett át, beleértve a május elsejei
felvonulások és más rendezvények biztosítását is. A Munkásőrséget sem kerülték
el az akkori társadalom problémái, de mindezek ellenére az utolsó percig
megbízható erő maradt.
Olyannyira, hogy a rendszerváltók nem is mertek addig belevágni az 1990.
márciusi választásokba, amíg létezett a szervezet. A rendszerváltás
előkészítésében aktív szerepet vállaló Németh Miklós kormánya 1989 őszén az
elsők között szereltette le és oszlatta fel a Munkásőrséget.
Minden május elsején fegyelmezett erőként, díszegyenruhában mi, munkásőrök adtuk
a felvonulás ütemét. Számunkra az volt az ünnep, hogy láttuk a felvonulók
örömét. A felvonulás és a majális biztosítása nem csak a munkát, a szolgálatot,
hanem a végzett munka elismerését, megbecsülését is jelentette.
Ilyenkor tisztább volt a cipőnk, vasaltabb a zubbonyunk, s mit ne mondjak,
büszkén viseltük a kitüntetéseinket is.
Kialakult egy szép hagyomány. A felvonulás befejezése után a párt- és állami
vezetők a szakszervezetek székházában közös ebéden vettek részt a
kitüntetésekben részesült dolgozókkal, a szervezőkkel és a rendezőkkel.
Az ebéden természetesen ott volt Kádár János is. Ma már nem csak a hagyomány nem
létezik, de a SZOT székháza helyén is a tőkés kor jelképe, egy kapitalista
biztosító irodaépülete áll. Ezeken az ebédeken részt vettünk mi, munkásőrök is.
Így volt ez akkor is, amikor én is részt vettem egy ilyen ebéden, néhány
közvetlen munkatársammal együtt. A mi csapatunkban köztudott volt, hogy az egyik
közvetlen munkatársam étvágya messze meghaladta az átlagember étvágyát. Ha
fogára való volt az étel, akkor abból két-három adagot is meg tudott jó
étvággyal enni.
A nevét most azért nem írom le, mert neheztelek rá. A testület megszüntetése
után elhagyta mindazt, amire egykor felesküdött, s nem vett részt a párt
újjászervezésében sem. De ez egy másik történet.
Nos, zajlott az ebéd a SZOT székházában. Finom ragulevest hoztak minden
asztalra, egy-egy nagy levesestálban. Ahogy anyám mondaná, a leves "gazdagon"
volt elkészítve, sok volt benne a hús, a zöldség, a tészta, minden benne volt,
ami ízletessé tette. Mondani se kell, volt munkatársam hozta a formáját, a leves
sűrűjével szinte megpúpozta a tányérját.
Kádár elvtárs az ebéd alatt egy pohár borral a kezében végigjárt a hatalmas
teremben. Minden asztaltársasághoz odabiccentett, mondott egy-két kedves szót,
volt, akivel koccintott, majd komótosan haladt tovább. Így érkezett néhány
kísérőjével a mi asztalunkhoz is.
Kedvesen köszöntötte a munkásőröket, megköszönte a reggel óta végzett munkát és
közben rátekintett a munkatársam "megpúpozott" levesestányérjára, majd így szólt
a környezetében lévőkhöz.
Na látják elvtársak! Azt mindig tudtam, hogy a munkásőrök sok kemény feladatot
oldottak már meg az élet különböző területein. Tudtam, hogy amit vállaltak, azt
mindig becsülettel teljesítették. Azt is tudtam, hogy sok váratlan helyzetben
feltalálják magukat és megoldják a felmerülő problémákat.
Azt azonban csak most látom, hogy képesek a levest is "púposra" szedni!
