Horn Gyula, egykori miniszterelnök (1994-1998) feje felett már másodszor
csaptak össze a hullámok.
Először Mádl Ferenc köztársasági elnök utasította vissza a kitüntetésére
benyújtott javaslatot, másodszor Sólyom László tette ugyanezt napjainkban.
Mindketten arra hivatkoztak, hogy Horn - az l956-os eseményekben - negatív
szerepet játszott, pufajkás karhatalmista volt, s ebben a minőségében kiállt a
szocialista Magyarország védelmében, a restaurációs erőkkel szemben. (Ők persze
nem így fogalmaztak.) Szerintük "aggályos" a magas kitüntetés odaítélése egy
olyan embernek, aki a "forradalom", a demokrácia, a magyar nép szabadságharca
elfojtásában vállalt szerepet. Ha mi bíráljuk és elítéljük Horn Gyulát, nem
"pufajkás" tevékenységéért tesszük, hanem éppen azért, mert cserbenhagyta a
szocializmust.
A karhatalmista akkor azt tette, amit egy hazája sorsát, a szocializmus jövőjét
féltő kommunistának tennie kellett. Ez a korszak életrajza pozitív oldalára
kívánkozik.
Az ellenforradalom leverését követően különböző állami és pártbeosztásokban
buzgólkodott közös ügyünkért. A nyolcvanas évek második felében azonban, amikor
összetett okok miatt kezdtek jelentkezni a különböző gazdasági és politikai
nehézségek, hősünk megingott. Nem azok oldalán maradt, akik keresték az érlelődő
válságból kivezető utat (mert igenis lett volna reális alternatíva), hanem
odaállt azok mellé, akik a zavarosban halászva a maguk pecsenyéjét kezdték
sütögetni.
Ezek a karrieristák, kalandorok, a modern eredeti tőkefelhalmozás kupecei, a
tőkésosztály potenciális tagjai, akik elhitették magukkal és másokkal, hogy a
közösségi társadalom életképtelen zsákutca, kezdeményezői voltak a tőkés
restaurációnak, finoman szólva, a rendszerváltásnak. Ezek az antikommunistákká
vedlett újgazdagok és politikai kiszolgálóik, 1956 nyomdokaiban haladva
"forradalmárokká" léptek elő, a szociális piacgazdaság, a demokrácia, a nemzeti
függetlenség elszánt, önzetlen harcosaivá - miközben zsebük megtelt a nép által
korábban megtermelt nemzeti vagyonnal.
Közöttük találjuk Horn Gyulát is. Jó szimattal megérezte: a szocializmus
összekuszált szénáját rendbe szedni óriási erőfeszítést igényelne, anélkül, hogy
ez neki karriert, vagy vagyont biztosítana. Inkább az elhíresült "határpiknik"
értelmi szerzője lett, a rendszerváltás egyik szellemi atyja. Szakadár pártja
kongresszusán az antikommunista összeesküvés egyik elsőszámú ceremóniamestere.
Útja gyorsan ívelt felfelé: kiebrudalta a pártvezetésből Nyers Rezsőt, régi
szociáldemokrata harcostársát, és csak távozása árán fogadta el a Magyar
Szocialista Párt legmagasabb funkcióját.
Nem sokkal később miniszterelnök lett. (A szocializmus viszonyai között
eljuthatott volna ilyen magaslatra?) Nagy "érdemeket" szerzett a választási
küszöb felemelésében (4-ről 5%-ra). Nem lehet kétséges, hogy ezzel a politikai
elit felé tett gesztusával a kisebb pártokat - nem utolsó sorban a Munkáspártot
- akarta lehetetlenné tenni.
Vezető szerepet játszott a NATO-ba való belépésünkben. Mint miniszterelnök
nagyüzemi módon hozta azokat az intézkedéseket, melyek a tőkés rendszer
megszilárdítását célozták. A szociális piacgazdaság demagóg ígérete elillant s
folytatódott a társadalom kettészakadása, a gazdagok gazdagodása, a szegények
szegényedése.
A burzsoázia szempontjából tettei történelmiek. És mégis, az illetékesek
ódzkodnak attól, hogy "érdemeit" elismerjék. Pedig ezek nemcsak a
szociáldemokrata tőkések felemelkedését eredményezték, hanem a kizsákmányoló
osztály egészének az érdekeit is kifejezték. Horn Gyula nem "tette jóvá"
pufajkás múltjának "bűneit"? Nem vétkezett eleget a szocializmus ügye ellen?
Többszörösen! Az átkosban vállalt munkássága,, amit, mint másodosztályú
funkcionárius teljesített, eltörpül annak az erőfeszítésnek "jelentősége"
mellett, melyet a kapitalista Magyarországért kifejtett.
Ezért érthetetlen a hatalomból kiszorultak kicsinyes bosszúja Mádl Ferenc és
Sólyom László cselszövése, hogy visszautasították a neoszociáldemokrata feléje
nyújtott "kérges tenyerét". Nem kellene egyszer már nekik is honorálni azt az
áruló magatartást, melyet a proletariátussal szembekerült Horn Gyula, az egykori
pufajkás, karhatalmista, emeszempés káder tett a magyar polgárság érdekében?
Ha Horn Gyula helyében lennék, ilyen megalázó huzavona után már el sem fogadnám
a felkínált elismerést, de megértem őt: a trófeát, visszautasítás esetén a
mennyországban minden bizonnyal az orrára akasztanák.
