Cikkek
 

Zarándokút

Vélemény

A feleségem mondta: elmegy kétnapos busz kirándulásra Kassára. Kérdezte, vele megyek-e? Ha befizetsz, és ha nem egyházi szervezés, akkor megyek, mondtam. Nem egyházi, válaszolta.

Szombaton hajnalban a buszunk már robogott a cél felé, a vezető köszöntötte az Árpád-házi Szent Erzsébet zarándokút résztvevőit. Mintha megcsíptek volna, erre azért nem jöttem volna el, de nem szálltam le, majd meglátjuk, gondoltam. Tanulságos út volt. Az utasok zöme idős vagy élemedett korú nő, némelyikének jött a férje is, huszonéves kettő volt köztünk.

Összeszokottan énekelték imáikat, elemezték a 700 éve született szent életét, melynek fő tette, hogy Wartburg várának úrnőjeként a nincsteleneknek osztogatta el vagyona nagy részét, s ápolta, segítette a betegeket, szegényeket. Baloldali tett, nem volna hétköznapi ma sem, amikor az USA-t megelőzzük a lakosság legszegényebb és a leggazdagabb 10 %-a közti jövedelemkülönbségben.

Ernesztó kardinálisnak, a latin-amerikai forradalmi teológia jelesének története jutott eszembe, mikor földműves beszélgetőtársa mondja egy helyen: "Tudja nem az a csoda, hogy (a kenyérszaporítás evangéliumi története során) 6 kenyeret osztanak szét Jézus tanítványai az éhező hallgatóságnak és 12 kosár maradékot szednek össze, hanem az, hogy a tanítványoké volt a kenyér és ők szétosztották azt a rászorulók közt".

Ha megírnám a "gazdagok evangéliumát", abban a mai szófordulatok szerint így szólna e kérésre a válasz: "Ez a hat kenyér a miénk, ezért mi megdolgoztunk, mi olyan kvalifikált munkát végzünk, hogy ez nekünk jár, - és a magántulajdon szentségére hivatkozva - a kenyeret nem osztották szét az éhezők között".A hivatalos egyház - igyekezetének megfelelően persze - utunkon is a történetiségre, a "csodatételekre", az ereklyére terelte a figyelmet, akárcsak Assisi Szent Ferenc méltatásánál szokták, ahol nem azt elemzik, hogy a gazdag ifjú a szegények közt szétosztotta apja posztóraktárát, hanem hogy megszelídített egy farkast, "beszélt az állatok nyelvén".

Utazásunk során a kísérő és az idegenvezetők előhozták az igazságtalan, imperialista Trianon diktátumát, és Benes magyarellenes kormányprogramját.

A részletes, sok újat adó történelmi tények mellett - mint a Magyar Nemzet számtalan cikkében is - egy logikai bakugrással áttértek a Tanácsköztársaság, a szocializmus évtizedeinek leszólására, a kommunisták, a szovjet démonizálására. Az, hogy a kassai bombázás ürügyén lépett hadba a Magyar Királyság a Szovjetunió ellen, csak egyszer, érintőlegesen hangzott el, mégpedig városnézéskor, s a bombázást az "oroszoknak" tudták be. Igazságba csomagolt hazugságok, önkényes árukapcsolás, egy kommunisztikus ige, antikommunista egyháza és szolgái, vettem tudomásul a helyzetet.

Nekem igenis tetszettek Kassa lakótelepei, melyeket a szocializmus évtizedei alatt a negyven-ezresről kettőszázharmincezerre növekedett lakosság a hegygerincekre épített, igaz megcsodáltam a gótikus dómot, a régi belvárost is. Tisztelegtem az elesett szovjet katonák emléke előtt a városközpont közelében lévő, rendben tartott hősi emlékműnél. Az egyik elesett szovjet katona abban az évben született, mint apám, aki most is él. Dicsőség a felszabadítóknak és kegyelet a félrevezetetteknek, akiket a Szovjetunió ellen küldtek meghalni!

Az ottani Tesco előtt egy romával beszélgettem, újságot árult és elmondta, hogy hajléktalan, hegesztő szakmunkás, nem kap munkát, mint romát és mint magyar ajkút is háttérbe szorítják. Elmondta, hogy 23 % a környékükön a munkanélküliség. Nem kellett neki sokat magyaráznom, hogy miért vagyok tagja a kommunista pártnak, azt is tudta, hogy kevesen vagyunk. Megmondtam neki, hogy nálunk is ugyanazok az urak, mint náluk, vettem egy újságot tőle, kezet szorítottunk, és jókívánságok közepette elköszöntünk egymástól.

Hazafele Máriával, az utaskísérőnkkel beszélgettem, a közelmúlt értékelésében nem értettünk egyet, a több századdal ezelőtti dolgokban már inkább, a jelen gondjaiban még inkább. Ahogy látom, Mária is aláírást fog gyűjteni tavasszal a további privatizáció ellen, meg én is, lényeges politikai különbözőségünk csak a későbbiek során fog megmutatkozni.

Belovitz Károly