Egyik nap a buszon politikai beszélgetésbe keveredtem egy mellettem ülő
kalapos, csillogó ékszeres, és agyonrúzsozott idős hölggyel. Felháborította,
hogy én kommunista vagyok, egy órába telt még megértette, hogy nem támogatom az
MSZP-t.
Azt jelentette ki a mondandómra: "Nincs igaza fiatalember, aki akar, az tud is
dolgozni". Nem tudom melyik bolygóról jött a hölgy, vagy csak egyszerűen nem lát
ki a saját kényelmes gazdag világából. Van az ő világa, ahol persze, hogy tud
dolgozni, aki akar, még az is, aki nem! Protekcióval, tőkével a háta mögött.
De van az egyszerű emberek világa, a nép világa, a harc a megélhetésért. Ilyen
világ az én vidékem is, Nógrád és Heves megye. Ott, ahol "fejlődés", vagy valami
olyasmi csak a főútvonalak mentén van, mint például az M3-as autópálya mentén,
de még itt sem kap a nép egy morzsát se a frissen megsült kenyérből.
Szomorú képet festenek ma hazánk egykori északi iparvidékei. Rétság, amely csak
látszólag lendült fel a rendszerváltás után, mert bejött a külföldi tőke,
kinyúlt szépen lassan a dolgozók zsebéből mindent, aztán most mennek tovább
keletebbre, hogy ugyanezt kezdjék elölről, csak most az ukránokkal.
Romhány, amelynek az egykori csempegyára több ezer embernek adott megélhetést az
előző rendszerben, épültek a környéken a lakások, az üdülők, most szinte üres,
részekre szabdalták, és felosztották a kapzsi nagyvállalkozók között.
Balassagyarmat, az Ipoly gyöngye lehetne, ha nem tettek volna mindent tönkre a
választásokról választásokra felelőtlenül ígérgető, egymást váltogató jobboldali
és MSZP-s politikusok. Bezárták a bútorgyárat, eladták a kábelgyárat, leépítik a
létszámot mindenütt, cserébe jöttek megint csak a kizsigerelő külföldi cégek,
ahol gyakran úgy bánnak az alkalmazottakkal, mint az állatokkal.
Nyugat-Nógrádban ezeknek ellenére is még tényleg lehet dolgozni, ha Budapestre,
vagy annak agglomerációs körzetébe menekül az ember, mert az közel van.
De ott van Kelet-Nógrád. Ott van az egykor büszke munkásváros, Salgótarján. Alig
tudom azt az elkeseredettséget szavakba önteni, ami ott tapasztalható. Nagy
János elvtárs beszédeihez hasonlítanám, amikor leírja a mai csepeli helyzetet.
Ott van Bátonyterenye, bezárt bányák és üzemek végeláthatatlan sora.
A kisebb Szécsény és Pásztó még az idegenforgalmát próbálja feltornászni, és
ebből megélni, de ott sem rózsás a helyzet. Heves megyébe átutazva az ott
járatlan ember még azt gondolná, a fantasztikus egri és gyöngyösi bor, a festői
Mátra és a kiváló gyógyfürdők hazájában biztos jobb a helyzet.
Aztán, amikor elérkezik Pétervásárára, megdöbben: ugyanaz a kilátástalanság,
mint Nógrádban. Eger és Gyöngyös pedig igazán szép városok, de hangulatos
kávézóikban csupa öltönyös karrierista tőkés kortyolgatja az italát, míg a
kisember a külvárosi lakótelepeken kuksol. Hiába, hogy nagy városok, munka itt
se nagyon akad, pezseg a protekció, akinek pedig nem főfejes a rokona, az
aggódhat, hogy megmarad-e egyáltalán a munkahelye, nemhogy még jól is keressen.
Hatvanban és Füzesabonyban az autópálya miatt látszólagos fejlődés van. Meg van
minden, de persze csak méregdrágán. Az itteni javakat sem a proli kapja. Heves
városában még élne a magas színvonalú mezőgazdaság, de a kormány ezt is
tönkretette, a helyi vezetők meg csak civakodnak, nem törődnek az egyszerű
munkavállalókkal. Nehéz tehát az élet. Van, akinek könnyű, annak is megvan az
oka, de a nagy többségnek itt rendkívül nehéz.
