Lázár György, Várkonyi Péter és Kádár János a parlamentben
1945 májusában kezdtem belügyi szolgálatomat, és 1979 novemberének végéig
viseltem az egyenruhát. Dolgoztam a belügy szinte minden területén, kivéve az
operatív szerveket. 1965 nyarán helyeztek a BM Kormányőrséghez. A mi feladatunk
volt, hogy biztosítsuk a magyar és külföldi vezetők zavartalan munkáját,
mozgását, pihenését.
Mi őriztük és védtük az ország első számú vezetőit. Amikor a biztosító szervhez
kerültem, bemutattak az ország négy legfőbb vezetőjének. Hárman közülük csak
"elvtársnak" szólítottak, nehezükre esett a nevemet megjegyezni. Kádár elvtárs
soha sem felejtette el a vezetéknevemet. Emberségessége, egyszerűsége örökre
példaképemmé tette. Mindig szeretettel gondolok Kádár János elvtársra.
Kádár János elvtárs gyakran keresett fel egy-egy megyét. Néha a látogatások
két-három napig is eltartottak. Ennek nem csupán az az oka, hogy az élet
akkoriban egy kicsit lassabb volt. Az igazi oka, hogy Kádár elvtárs nagyon
komolyan vette az embereket, nem csak kezet akart velük fogni és a televízió
előtt pózolni, hanem az életüket akarta látni és érteni. Hát igen!
Az egyik - három napra tervezett - megyei látogatás alkalmával Kádár elvtársat
és kíséretét egy katonai táborban helyezték el. Kádár elvtárs pihenőhelye egy
állandó jellegű téglaépületben volt, ami korábban bizonyára vadászház lehetett.
A kíséret elhelyezése romantikusabb volt, ők sátrakban laktak.
Várkonyi Péter
Utólag elárulom az ilyen táborozások titkát. Semmilyen baj nem történhet,
mindenki elégedett és minden jól sikerül, ha! Nos, ez az a bizonyos
kiszámíthatatlan "Ha". Minden szép és minden jó, ha jó az idő, ha kedvezőek az
időjárási viszonyok, ha nem esik, igen, akkor minden a helyén. Akkor van víz is,
áram is, sőt a koszt is kifogástalan. Szóval minden folyik a maga medrében. Igen
ám, de a kisördög is előfordulhat. S nálunk ezen a látogatáson elő is fordult.
Méghozzá korán reggel áramkimaradás formájában. Ilyenkor mondjuk, hogy nincs
villany. Villany pedig nem volt.
A kíséret tagjai az alakuló téren szokás szerint ugratták egymást, vagy az előző
napon végzett munkát értékelték. A hangulat jó volt. A kíséret egyik tagja,
Sebestyén Ferenc altábornagy, aki 1958-tól a Kormányőrség parancsnoka volt,
akkoriban ereje teljében lévő férfiember volt.
Ezen a reggelen erős, sűrű és fekete borostával az arcán jelent meg. Simogatta
az arcát, és szinte magyarázkodott, amiért nem tudott megborotválkozni. Nincs
villany!
Ennek ellenére mindenki jókedvű volt. Egyszer csak valaki megszólalt a
kíséretből: Hogy lehet valaki olyan tökkelütött, hogy erdőbe villanyborotvát
hoz? Az illető Várkonyi Péter volt. Várkonyi Péter fiatalemberként Kádár elvtárs
titkára volt még abban az időben, amikor Kádár egyben miniszterelnök is volt.
Később a Tájékoztatási Hivatal vezetője, KB-titkár, külügyminiszter is volt,
úgyhogy ilyen vagy olyan minőségben, de szinte mindvégig Kádár elvtárs
környezetéhez tartozott. Népszerű, jó humorú ember volt.
Hogy lehet valaki olyan tökkelütött, hogy erdőbe villanyborotvát hoz? -
ismételte meg Várkonyi Péter, tovább fokozva a reggeli vidámságot. A furcsa az
volt, hogy senki sem nevetett. Várkonyi sehogy sem akarta megérteni, hogy miért
nem nevetnek a többiek. Ő ugyanis háttal ált a kőház felé, nem látta azt, amit
láttak a többiek.
Kádár elvtárs ekkor lépett ki az ajtón. Jobb kezében egy villanyborotva,
baljában a zsinór vége. A megjegyzést tökéletesen hallotta. Kádár elvtárs hangja
ilyenkor reggel még mélyebb volt a megszokottnál: No, no, Várkonyi, halkabban
azzal a kritikával!
Egy pillanatra mindenkiben megállt az ütő. Mi lesz ebből? Valahogy senkinek nem
volt kedve nevetni.
A helyzetet ugyanaz a kisördög oldotta meg, amely okozta a galibát. Végre
beindult az aggregátor!
