Egy évvel ezelőtt - a Munkáspárt kongresszusa 2006. november 4-én
Tizennyolc éve, december 17-én alakítottuk újjá pártunkat. Akkor azt hittük,
hogy elég lesz elődeink ügyét folytatni. Megvédjük a szocializmus vívmányait,
ezzel teljesítjük küldetésünket! Hamarosan kiderült azonban, hogy ennél sokkal
nagyobb és bonyolultabb feladat jut osztályrészünkül.
1990 márciusában a munkástól jogilag is elvették a hatalmat. Hamarosan elvették
a biztos munka lehetőségét, a tisztes megélhetést, mindazt, amit a munkáshatalom
neki és gyermekeinek adott. Az új hatalom rettegett, hogy a munkás rájön a
turpisságra és felébred. Hajtották a privatizációt, a kárpótlást. Mielőbb fel
akarták számolni osztályellenfelüket, a sok tízezer csepeli és angyalföldi
munkást, a bányászok szervezett tömegeit, a szövetkezeti parasztságot.
1991-ben a Szovjetunióban is győzött a tőkés rendszer. A szocialista Kína pedig
úgy döntött, hogy nem száll be a kelet-európai csatába. A nyugat-európai pártok
közül sokan meghasonlottak, elindultak a kapitalizmushoz való alkalmazkodás, a
reformizmus útján. Be kellett látnunk: majdnem teljesen egyedül vagyunk, hosszú
távú nehéz küzdelemre kell berendezkednünk.
Új pártot kell építenünk! - mondtuk. Olyan pártot, amely képes elszakadni a
hatalomban töltött évek módszereitől, megtanulni a polgári demokráciát,
visszaszerezni az emberek bizalmát, és továbbvinni a forradalom vörös lobogóját.
Eleinte viszonylag könnyen mentek a dolgok. A szocialista időkből aránylag nagy
tagságot örököltünk. Nem volt hiány káderekből sem. Az életkor sem okozott
gondot, hiszen a derékhadat fiatal nyugdíjasok alkották.
S, ami döntő: a párt eléggé beágyazódott az akkori évek átmeneti magyar
társadalmába, a lakótelepek nyugdíjas közösségeibe, a falvak tsz-parasztságába
és agrárértelmiségébe.
A nagy létszám, az első sikerek elfedték problémáinkat. Hiába volt több száz
önkormányzati képviselőnk, nem tudtuk kamatoztatni a párt erősítésére.
Nem figyeltünk oda a fiatalok felnevelésére, az időben történő váltásra. A közös
múlt miatt mindig azt hittük, vagy legalább is nagyon sokan azt hitték, hogy a
szocialistákkal kell mennünk. A valóság az, hogy a mi vörös színeinkkel és Kádár
János nevével egy nagytőkés párt élt és él vissza. Ez a tévedés nagyon sokba
került nekünk.
A párt mindezek ellenére nagy dolgokat vitt végbe. 1995-ben lehetővé tettük a
magyar népnek, hogy maga döntse el: akarja-e, hogy Magyarország a NATO tagja
legyen? Ez nyílt hadüzenet volt a tőkés Magyarországnak. A helyzetet olyannyira
veszélyesnek ítélték, hogy jogi manipulációval saját törvényeiket is átlépték.
2004-ben a kórházak eladása ellen szerveztünk népszavazást. Az MSZP-től ekkor
végleg elváltak útjaink. A privatizációt ugyan nem tudtuk megakadályozni, de a
magyar társadalom időt nyert. 2004 nélkül aligha lehetne ma szó újabb
népszavazásról.
Időközben az "osztályharctól mentesnek" hirdetett ország kezdte lassan
felismerni, hogy mit jelent a kapitalizmus. Az emberek a Munkáspárt felé
fordultak. Eltűnt a két évtizeddel ezelőtti gyűlölet. Tisztelik pártunkat, hogy
mindig a dolgozó emberek mellett állt, nem váltogatott köpönyeget, és nem
keveredett bele gyanús ügyletekbe.
A körülmények változása felkészületlenül ért bennünket. Azt reméltük, hogy a
kedvező hangulat besodorja a pártot a parlamentbe. Nem ez történt!
Nem csak azért, mert belső ellenfeleink külső segítséggel soha nem látott
támadást indítottak a párt ellen. Azért sem, mert nem vettük észre, hogy már egy
másik társadalomban élünk. Mi magunk két évtizeddel idősebbek lettünk. A
falvakban már nincsenek szövetkezeti parasztok, az új gazdákhoz pedig nem
jutottunk közelebb. A városokban elfogytak az egykori katonatársak, kollégák,
barátok, az új szomszédokat pedig nem ismertük meg.
Nem tudtuk összegyűjteni a kopogtatócédulákat. A mindenféle ürüggyel
késleltetett fiatalítás megbosszulta önmagát. Amikor váltani kellett, nem volt
kivel váltani.
2006-ban új szakaszt kezdtünk. Sokan nem értették, hogy mit is akarunk.
Világossá tettük, hogy a pártot már nem lehet arra építeni, amit a
szocializmustól örököltünk. Két évtizedig becsülettel éltünk az örökséggel, de
vége! Nem lehetünk tömegpárt, ezért felkészült, fegyelmezett, tenni tudó és
akaró kommunisták élcsapatára van szükség, amely küzd a tőke ellen. Hamarosan
megkaptuk az első kóstolót is a tőkés hatalomtól. Elvették a párthelységeinket,
bíróság elé állították a párt vezetését. A tőke támadása azonban erősebbé tett
bennünket.
Rájöttünk, hogy önállóságunkat meg kell őrizni a két tőkés párt, az MSZP és a
Fidesz között. Ki kell használnunk a közöttük lévő ellentéteket, és fel kell
vállalnunk a tőkés politika által tönkretett nem-proletárrétegeket is. Azaz, el
kell jutnunk a becsapott tanárokhoz, megalázott orvosokhoz, a tönkre tett kis-
és középvállalkozókhoz, s természetesen a munkásokhoz, akik közül egyre többen
értik meg a multi kizsákmányolás ocsmány és embertelen voltát. Ez új feladat,
amihez új módszerek és új emberek is kellenek. Kiadtuk az új Szabadságot,
elindítottuk a fiatalok intenzív felépítését és bevonását a vezetésbe. A
marxizmus újratanulására biztattuk tagjainkat.
Sokat tettünk, de nem eleget! Ha ma kellene próbára tenni erőinket, csődöt
mondanánk. Az idő pedig sürget bennünket. A mi iránytűnk a szocialista
forradalom, de óránknak a mában kell járnia.
A történelem most újra lehetőséget kínál! Ne legyünk hát restek, ne legyünk
fáradtak és beletörődőek, használjuk ki! Boldog születésnapot, Munkáspárt!
