Tisztelt Központi Bizottság!
Kedves Elvtársak! Barátaim!
18 évvel ezelőtt, 1989. december 17-én, egy zűrzavaros időszakban, amikor a
gyávák lapultak, amikor a kommunista szitokszó volt, és a legtöbben a túlélésre
játszottak, egy bátor csapat azt mondta: nem, nem adjuk fel, nem engedjük,
kommunisták voltunk, kommunisták maradunk. És tettek, nem csak beszéltek,
újjászervezték a pártot, vezetést választottak, és elkezdtek dolgozni. Ezt és
Őket ünnepeljük minden év december 17-én. Rosszul fogalmaztam, mivel 18 évvel
ezelőtt én is köztetek voltam, ott voltam azon a kongresszusom… tehát,
újjászerveztük a pártot, elkezdtünk dolgozni és ma is dolgozunk.
Ma már tisztábban látjuk, mi is történt 18 évvel ezelőtt. Akkor nagyon kevesen
látták, csak a legjobbak, a legképzettebbek. Bevallom én sem teljesen. Csak azt,
hogy 40 éves vagyok, hogy a feje tetejére állították a világomat, azt mondták,
hogy az a 40 év, amiben éltem, amiben hittem, mind hazugság volt. Azt mondták,
amit 40 évig tettem, az mind semmit sem ér. Semmit. Ott álltam, s gondolom,
nagyon sokan álltunk értetlenül, és azt éreztük, tenni kell valamit.
S végigpörgött előttem az addigi életem. Tanyán születtem, intézetben voltam,
mert édesanyám szövőnőként, három műszak mellet nem tudott vigyázni rám. Az az
intézet olyan volt, hogy ott kaptam első kosztümömet, méretre készítették az
EKISZ szövetkezet dolgozói. Később ott tanultam. É megismertük egymást,
szeretettel emlékezek azokra a kicsi lányokra. Balettet tanítottak, Mozart Kis
éji zenéjére versenyeztünk, megtanítottak zongorázni, mint a gazdagok gyerekeit.
Főiskolára jártam, s volt első munkahelyem az iskola elvégzése után - ez nem is
volt kérdés. A gyár vezérigazgatója, aki ma is köztünk van, azt kérdezte: "Na,
kislány, hol akarod kezdeni, mert mindent meg kell tanulnod, mert te leszel a
jövő vezetője!" S ezt Ő akkor, így is gondolta.
Hát, ez volt rossz, ez nem ért semmit, ezt kel eltörölni a Föld színéről?!
Megkerestem a kerületi alapszervezetet, és megerősítettem tagsági viszonyomat.
Így lehettem köztetek azon a nevezetes kongresszuson, s vagyok köztetek az óta
is.
Elkezdtük a munkát. Egy párt, amelyik akkor veszített el mindent. Mindent
elölről kellett kezdeni. Egy út, amelyet még nem járt senki. Hatalom és eszközök
nélkül kellett csinálni azt, amit előttünk még senki sem csinált. Csináltuk
jól-rosszul, de csináltuk. Meggyőződésből, hittel, nagy-nagy akarattal. Voltak
hibák, elszalasztott lehetőségek? Biztosan. Lényegesen lehetne-e más, jobb,
könnyebb? Nem hiszem. Esetenként kutyanehéz volt, s az ma is. Nehéz volt
végigélni a választási éjszakákat, s rádöbbenni, hogy sokat dolgoztunk, de még
az is kevés. Nagyon nehéz volt megérteni, hogy elvtársaink miért adják fel a
közös harcot, egyesek miért állnak át hangzatos mesékkel az ellenség oldalára.
Madách sorait idézve kérdezhetjük: "Hát azt hiszed, Mert minden rókával
megalkuszol, Nyájadnak hű őre vagy?"
Nagyon nehéz ma is a tőkés bíróságon ülni, lenyelni mindent, ahelyett, hogy az
asztalt borítanánk rá. Kutyanehéz állami támogatás nélkül fenntartani a pártot,
minden hónapban kifizetni a számlákat, inkasszókkal, fizetési meghagyással
küzdeni, ennek felelősségét cipelni.
S mi ad erőt neked, nekem a folytatáshoz? Nekem két dolog. Az egyik: tudom, hogy
igazunk van. 18 évvel ezelőtt szinte mindent megjósoltunk. Nem azért, mert olyan
okosak voltunk, de azért, mert mi tudtuk, hogy milyen a kapitalizmus természete,
hogy elpusztít mindent, ami emberi. És megtette.
Valóságos demokrácia helyett a pénz diktatúráját vezette be. Megkaparintotta az
állami vagyont. Eltüntette a magyar ipart, mindenütt a külföldi tőkének
bokázunk. Feláldozta a magyar mezőgazdaságot, fizetőssé tette az oktatást,
kiárulja az egészségügyet. 18 év múltán bátran az emberek szemébe nézhetünk, és
mondhatjuk: mi figyelmeztettünk, hogy így lesz, hogy csak kevesen nyernek és
nagyon sokan veszítenek, és te is könnyen a vesztesek oldalára kerülsz, mert
melós vagy, kis ember, akitől gátlástalanul elvesznek.
A másik, az, hogy tudom, az embereknek szüksége van olyanokra, akiknek fontosabb
a közösség érdeke, mint a sajátja. Olyanokra, akik nem lapulnak gyáván, akik
felemelik a szavukat, ha kell.
De értenünk kell, hogy az emberek többsége nem szocializmusban vagy
kapitalizmusban gondolkodik, csak él. Jól akar élni, dolgozni akar, családot,
gyerekeket, nem harcolni akar. Mi tudjuk, a szocializmus keveset ígért, de
erejéhez mérten sokaknak adott. A kapitalizmus sokat ígér, de keveseknek ad. Ezt
az igazságot az emberek többsége csak sok-sok tapasztalat alapján, sok-sok
kínlódás után ismeri fel. És mindig lesznek olyanok, akik soha. A napokban
kapcsolatba kerültem egy fiatal, energikus szakszervezettel. Arra kértek,
tanítsam őket arra, amit még nem tudnak, hogy megfelelő partnerek legyenek a
bértárgyalásokon. A fiatal szakszervezeti vezető azt mondta: tudjuk, beláttuk,
csak annyink van, vagy lesz, amennyit magunk kiharcolunk magunknak. Így hát most
harcolunk.
Ezért hát, elvtársaim, van remény. Nekünk csak egy választásunk lehet: tovább
menni, tovább dolgozni, tovább harcolni.
