A széchenyivárosi Szurok Józsefnét bántja sok más, hasonló társával együtt,
amiért panelprolinak gúnyolják őket. Ilyen névvel illetik egyesek azokat az
embereket, akiknek az elmúlt szocializmusban nem telt többre két-szoba -
konyha-fürdőszobás lakótelepi lakásnál. Mivel alkalmam nyílt vele, a panelprolik
egyikével találkozni (van belőlük még néhány tízezer Kecskeméten) közelebb hozom
őt az olvasóhoz saját szavaival:
- A háború után nem voltunk ennyire szegények, mint ma. Akkor a romok helyén
felépítettük az országot, a szüleimmel együtt adogattam én is a téglákat, hogy a
lakás nélkül maradt embereknek legyen hol lakniuk. Az édesapám Kecskeméten
törvényszéki kishivatalnokként kereste meg a család megélhetésére valót. Futotta
mosónőre, varrónőre és házilag tésztát is készítettünk. Engem és a mi
gyerekeinket különösebb anyagi áldozatvállalás nélkül iskoláztathattak a szülők.
Tanulhattak azok is, akik ma a panelproli gúnynevet aggatják ránk.
- 1963-tól lakom panelban. Amikor a kislányom született akkor kaptuk a lakást.
Jó darabig nyugodtan élhettünk. Hatvannyolc évesen viszont ott tartok, hogy
maholnap nem tudom fizetni a rezsit. Rokonokhoz járok takarítani, betegeket
ápolok és sokszor vigyázok az unokámra, hogy az óvónő édesanyja váratlan
helyzetekben is dolgozhasson. Csurran-cseppen valami: egy kis paprika, kenyér,
alma és miegymás, amit másoktól kapok, hogy a 45 ezer forint nyugdíjammal nem
kopjon föl az állam. Ha a jövőbe nézek, semmi jót nem látok. Ledolgoztam egy
teljes életet, és mégis: panelproliból könnyen csőlakó lehetek.
- Elképzelem magamban: ha most, egyszeriben eltűnne a városból az összes olyan
panellakás és családi ház, amelyeket az elmúlt évtizedekben építettek, mennyivel
kopárabb lenne nélkülük Kecskemét. Mert hát fotócellás luxus villákban mégsem
lakhat mindenki! Uraim és hölgyeim, akik egykor szintén panelban kezdték az
életet, és mára jó dolgukban nem tudják, hogyan gúnyolódjanak az előző nemzedék
leszakadt tagjain, nem pironkodnak ezért egy kicsit?
