Lukács György:
A PARLAMENTARIZMUS KÉRDÉSÉHEZ

Részletek Lukács György tanulmányából
A proletariátus osztályharca lényege szerint a polgári társadalom tagadása. Ez semmiképpen sem jelenti a Marx által joggal kigúnyolt politikai közömbösséget az állammal szemben. Éppen ellenkezőleg: olyan harcmodort jelent, amelyben a proletariátust egyáltalában nem kötik a polgári társadalom által, saját céljai megvalósítása érdekében kiépített formák és eszközök, amelyben a kezdeményező fél minden esetben a proletariátus. Figyelembe kell vennünk azonban, hogy a proletár osztályharcnak ez az egészen tiszta formája csak nagyon ritkán bontakozhat ki. Bár a proletariátus történetfilozófiai küldetése alapján állandó harcot folytat a polgári társadalom létezése ellen, adott történelmi helyzetekben nagyon gyakran defenzívába kényszerül a burzsoáziával szemben.
  A proletariátus osztályharcának eszméje nagy offenzívát jelent a kapitalizmussal szemben. Ezt az offenzívát a történelem kényszeríti rá a proletariátusra. A proletariátus mindenkori taktikai helyzetét ezért legegyszerűbben ennek offenzív vagy defenzív jellegével lehet leírni. Az eddig elmondottakból már következik, hogy a defenzív helyzetekben olyan taktikai eszközöket is fel kell használni, amelyek legbenső lényegük alapján ellentmondanak a proletár osztályharc eszméjének. Ezeknek az eszközöknek mindenképpen szükséges alkalmazása esetén mindig fennáll az az esély, hogy veszélyeztetik a proletariátus osztályharcát – azaz a célt, amelynek érdekében alkalmazták őket. A burzsoázia őseredeti eszköze, a parlament, így csak a proletariátus defenzív fegyvere lehet. Önmagától adódik tehát a válasz alkalmazásának időpontjára vonatkozóan: az osztályharc olyan szakaszában kell felhasználni, amikor a proletariátus – akár a külső erőviszonyok, akár pedig saját ideológiai éretlensége következtében – nem képes saját támadó eszközeivel harcolni a burzsoázia ellen.
  A parlamenti tevékenység elkezdése tehát minden kommunista párt számára annak tudatát és beismerését jelenti, hogy belátható időn belül nem várható forradalom. Az ily módon defenzívába szorult proletariátus ekkor felhasználhatja agitációs és propagandacélokra a parlament szószékét; pótlékként, a véleménynyilvánítás megszüntetett formái helyett kihasználhatja azt a „szabadságot”, amelyet a burzsoázia a parlament tagjai számára biztosít; a burzsoáziával folytatott parlamenti csatározásokat felhasználhatja arra, hogy összegyűjtse saját erőit, s felkészüljön a burzsoázia elleni igazi, tulajdonképpeni harcára. Magától értetődik, hogy ez az időszak végső soron hosszú ideig is tarthat; ez azonban semmit sem változtat azon a tényen, hogy egy kommunista párt számára a parlamenti tevékenység sohasem lehet több, mint tulajdonképpeni harcának előkészítése – nem lehet azonos magával a harccal…
  Az uralkodó osztályok cselekvésének legélesebb kritikája is puszta szó, puszta forradalmi frázis marad, amennyiben nem megy túl a parlamenti kereteken, ha nem az a következménye, hogy az osztályharc éppen e mozzanattal kapcsolatban lángol fel, hogy az osztályellentétek nyílt, s ezáltal a proletariátus ideológiai fejlődését gyorsító módon kerülnek napvilágra. Éppen itt bukkanunk rá az opportunizmusnak, a parlamenti taktika nagy veszélyének végső alapjaira: opportunista minden olyan parlamenti tevékenység, amely lényegében és hatásában nem megy túl a parlamenten, vagy legalábbis tendenciájában nem jelenti a parlamenti keretek szétrobbantását. Ezen a tényen a legcsekélyebb mértékben sem változtathat még az e kereteken belül gyakorolt, legélesebb kritika sem. Ellenkezőleg: mivel a polgári társadalom éles kritikája lehetségesnek tűnik a parlament keretei között, ez hozzájárul a burzsoázia leghőbb kívánságához – a proletariátus osztálytudatának elhomályosításához. A polgári-parlamenti demokrácia fikciója ugyanis éppen azon alapul, hogy a parlament nem az osztályelnyomás, hanem „az egész nép” szerveként jelenik meg. A verbális radikalizmus azért opportunista és elvetendő, mert erősíti – parlamenti lehetősége folytán – a proletariátus öntudatra még nem ébredt rétegeiben az e fikcióval kapcsolatos illúziókat.
  A parlamentet tehát mint parlamentet kell szabotálni, a parlamenti tevékenységnek túl kell mennie a parlamentarizmuson. Ha ezt a feladatot állítjuk a kommunisták parlamenti képviselete elé, akkor olyan további taktikai nehézséggel kell számolnunk, amely még abban az esetben is veszélyezteti a munkát, ha az opportunizmus veszélye már leküzdöttnek tekinthető. Azzal, hogy a kommunista parlamenti frakció minden erőfeszítése ellenére is a burzsoázia kezében marad a kezdeményezés és ennélfogva a taktikai fölény is.
  Ebből azonban az is világos, hogy a választási agitáció puszta propagandaeszközként való felhasználása sem problémamentes. A kommunista párt propagandájának célja a proletártömegek osztálytudatának megvilágosítása, a tömegek osztályharcra szólítása. Ennek megfelelően a lehető leginkább meg kell gyorsítani a proletariátuson belüli differenciálódási folyamatot. Csak ezáltal érhető el, hogy a forradalmi proletariátus tudatos és szilárd magja, a kommunista párt mennyiségileg és minőségileg is fejlődjön. A párt viszont a forradalmi cselekvés szemléltető oktatása révén magával ragadja és helyzetük forradalmi tudatára ébreszti a csak félig tudatos rétegeket. A választási agitáció ennek rendkívül kétséges eszköze. A szavazatok leadása ugyanis nemcsak hogy nem tett, hanem annál sokkal rosszabb: látszat-tett, a tett illúziója – így nem a tudat fejlődése, hanem elhomályosítása irányában hat.
  E tényállás a parlamenti pártok tipikusan polgári lényegének következménye. A parlamenti, polgári pártok végső – gyakran nem tudatos – célja éppen úgy az osztálytudat elhomályosítása, mint a polgári társadalom egész szervezetéé. A népesség elenyésző kisebbségét jelentő burzsoázia csak úgy képes fenntartani uralmát, hogy az összes anyagilag és ideológiailag ingadozó, világos tudattal nem rendelkező réteget maga mögé sorakoztatja fel. A polgári-parlamenti párt ezért a legkülönbözőbb osztályérdekek eredőjét testesíti meg (a kapitalizmus álláspontjáról természetesen mindig jelentősebb a látszólagos, mint a valódi kompromisszum). Ha a proletariátus részt vesz a választási harcban, akkor csaknem mindig ezt a pártstruktúrát kényszerítik rá.