MÁJUS ELSEJE, A MUNKA ÜNNEPE

Ez a hagyomány a múltban gyökerezik.
  Az ősemberek életük minden percében igazodtak a természet rendjéhez. Az örök megújulással, a megtapasztalt körforgással, a környező világgal való azonosulással tudtak talpon maradni és fejlődni.
  Az emberré válásban fontos szerepet játszott a közösségben végzett munka, amely 1 millió esztendő során óriási fejlődésen ment keresztül, de ennek megvan a hátulütője is. Annak idején a római császár a következő rendeletet adta ki: „Azok, akik a munka szégyenével vannak megbélyegezve, ne is gondoljanak arra, hogy emberi méltóságra igényt tarthatnak, még akkor sem, ha azt megérdemelnék. Maradjanak mindig ugyanabban a helyzetben.”
  Chicagóban, 1886. május elsején a munkások utcára vonultak és nyolc óra munkaidőt követeltek. Meg sem hallgatták őket, közéjük lőttek, szétzavarták a tüntetést.
  XIII. Leó pápa 1891-ben a Rerum Novarum – Apostoli körlevele a munkások helyzetéről c. művében a következőket írja: „A munkásnak és a szegénynek a következő kötelmei vannak: semmiféle kárt ne okozzon urának, személyét ne sértse, lázadásra ne szövetkezzék. A munkáltatók legfőbb kötelessége pedig, hogy munkásait ne tekintse rabszolgának, tisztelje bennük az emberi méltóságot. Legjobb az emberi dolgokat úgy venni, ahogy vannak. Szenvedés az ember sorsa. Bármit kíséreljenek meg az emberek, a bajokat az emberi életből semmiféle erővel, vagy mesterkedéssel kiirtani nem tudják.”
  Párizsban, 1899-ben, a II. Internacionálé kongresszusa a következő határozatot hozta: „A chichagói tüntetés emlékére ezentúl május elseje legyen a munka ünnepe, és egy év múlva, május elsején minden országban követeljék a munkások a nyolc óra munkaidő biztosítását.” Ehhez a felhíváshoz a Magyarországi Általános Munkáspárt is csatlakozott. A Kálvin téren, a Kiskörúton, az Andrássy úton és a Városligetben hatvanezer ember tüntetett.
  Hazánkban 1945 óta május elseje munkaszüneti nap. Az utolsó nagy felvonulás 1989-ben volt. A mai fiatalok többsége már nem tudja, mit jelent ez a nap, ugyanis a mai rendszer tudatosan agyonhallgatja, vagy átírja a múltat. Mindezt meg lehet tenni, egyet nem lehet: meg nem történtté tenni, és elvenni azoktól, akik átélték, akik megdolgoztak érte. Mindenkinek a saját lelkiismerete a megmondhatója, hogy ő maga mennyit vállal ebből, és mennyit tagad meg belőle. Napjainkban nem a munka a dicsőség, hanem a pénz, a vagyon, a hatalom.
  Számomra már csak egy kérdés marad: mire emlékezzünk? Emlékezzünk a dolgozó emberre, az új értéket előállító kétkezi munkásra. A munka ünnepén emlékezzünk azokra, akik szerényen és szorgalmasan, naprakészen végzik vállalt feladataikat még akkor is, ha ennek a mai társadalomban nincs méltó elismerése.

IZSÁK MIHÁLY

                   A NÉPÍRTÁSRÓL                    

A médiumok mai uralkodói a történelmet saját érdekeik szerint szelektálják. Nagy teret biztosítanak olyan események­nek, melyek a polgárság pozitív históriai szerepét hangsúlyozzák, és hallgatnak az őket kompromittáló kezdeményeikről. Így van ez ma, többek között az úgynevezett genocidiumról, népirtásról. A fasizmus rémtetteit nem tudják elhallgatni, bár szeretnék. Ha kénytelenek beszélni róla, úgy tesznek, mintha semmi közük nem lenne hozzájuk. Élen járnak Hitlerék elítélésében, de ki ne tudná, hogy a nyugati tőke milyen szerepet játszott a Führer hatalomra kerülésében? Az eviáni megbeszélésen, amikor zsidók ezreit lehetett volna megmenteni – nem tették. Ma azok az amerikaiak tiltakoznak a politikai atrocitások ellen, akik országukban kiirtották az indiánokat, Észak-Koreában, Vietnámban, Irakban pedig égbekiáltó kegyetlenségeket követnek el. Az angolok hangoskodnak, akik gyarmataikon milliószámra pusztították a bennszülötteket. A franciák is hallatják szavukat, de mit tettek a spanyol fasizmus elől menekülő internacionalistákkal (1939), Vietnámban és Észak-Afrikában az arabokkal szemben? A lengyel „nemzeti oldal” olykor a németekkel versenyezve irtotta zsidóságát. Csak Katiny számít embertelen cselekedetnek?
  Ne hallgassunk saját magyarjainkról sem! A Tanácsköztársaság nem létezett rémuralmáról beszélnek, a gulágról, Recskről, de mit tudhat meg a mai nemzedék Horthy rémuralmáról, a fehérterrorról, Szálasiék emberirtásáról? Nagy hallgatás övezi az „újvidéki razziát”, Ka­me­nyev-Podolszkot is. A népellenes Horthyt, Gömböst, Telekit rehabilitálták. Sőt: Szálasit is „árnyaltabban” kell kezelni. Ezt kívánja a polgári histográfia. (Arról szó sem lehet, hogy a tudományosság nevében kívánatos lenne Kun Bélát, Rákosi Mátyást, vagy Kádár Jánost árnyaltan ábrázolni.) Egy Karsai nevű krónikás publikálásra készíti elő a nyilas vezér naplóját. Ebben Szálasi azt állítja, hogy nem volt antiszemita és nem szándékozott bántani a zsidókat. Történészünk ennek hitelt ad? Elképzelhető, hogy a nyilas pártszolgálatosok a vezér tudta nélkül, akarata ellenére lőtték áldozataikat a Dunába? Ha a magyar történészek így fogják relativizálni és meghamisítani a historikát, a kisgyermekek kezébe lehet adni az akadémiai székfoglalókat is, Andersen „együgyű” meséi helyett.

HEGEDŰS SÁNDOR