Hatvan éve egyesült a Magyar Kommunista Párt és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt. Az esemény hosszú ideig meghatározta a magyar munkásmozgalom fejlődését. A két párt egyesítését évtizedeken át döntően pozitív eseményként magyarázták, összhangban az akkori politikai elvárásokkal. De mit is jelent mai fejjel gondolkodva, milyen következményekkel és következtetésekkel jár a mai Munkáspártra nézve? Erre keressük a választ a következő írásban.

A pártegyesülés ünnepi pillanatai

 1948 márciusában a Magyarországi Szociáldemokrata Párt XXXVII. Kongresszusa úgy döntött, hogy a pártvezetőség „haladéktalanul kezdjen tárgyalásokat a Magyar Kommunista Párt vezetőségével az egységes munkáspárt megalakításához még szükséges ideológiai, politikai, szervezeti feltételek megteremtése céljából”. A Magyar Kommunista Párt vezetése üdvözölte a kezdeményezést. Az MSZDP-nek ekkor 240 ezer tagja volt, az MKP-nek 887 ezer. A két párt egységes irányítására és az egyesülés előkészítésére közös vezető szerveket hoztak létre. 1948. június 12-én ülésezett az MKP IV. kongresszusa és az MSZDP XXXVII. kongresszusa, és kimondták a két párt egyesítését. Június 12-én délután összeült az egyesült párt első kongresszusa, létrejött a Magyar Dolgozók Pártja. A párt első vezetésének 14 tagja volt: Apró Antal, Farkas Mihály, Gerő Ernő, Harustyák József, Kádár János, Kossa István, Marosán György, Nagy Imre, Rajk László, Rákosi Mátyás, Révai József, Rónai Sándor, Szakasits Árpád, Vajda Imre. Az MDP elnöke 1950-ig Szakasits Árpád lett, főtitkára Rákosi Mátyás.

***

A nemzetközi munkásmozgalom két alapvető irányzata, a kommunista és szociáldemokrata vonal kialakulása az 1900-as évek elején az ideológiai szakadással kezdődött, amelyet politikai, majd szervezeti elkülönülés követett. A szakadás folyamata elsőként az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspártban zajlott le a kommunista bolsevik és a szociáldemokrata mensevik irányzat kialakulásával. Ez a korai szétválás nagyban erősítette a bolsevik pártot, és befolyással volt későbbi egységére. (Megjegyzés: az akkori szociáldemokrácia még a szocializmust tekintette végcéljának. Az alapvető különbség a kapitalizmus viszonyai közötti harc, illetve a hatalom megszerzésének módozataiban volt. A szociáldemokrácia csak a második világháború után jutott el oda, hogy a szocializmust, mint célt megtagadta, de a kapitalizmus viszonyai közötti küzdelmet még elfogadta. A mai szociáldemokrácia pedig már tagad mindenféle harcot a tőkés rendszer ellen, sőt, annak képviselőjeként lép fel.)
  A Nagy Októberi Szocialista Forradalom után ez a szakadás nemzetközi méretekben is bekövetkezett. A szociáldemokrácia elfordult a marxizmustól – bár egyes tételeit formálisan felhasználja –, a leninizmusnak valamennyi tételét elveti, és tagadja. Ebből következőleg a szociáldemokrata pártokban újra és újra ütköztek a burzsoáziával együttműködő, és a forradalmi mozgalomhoz közeledő jobb- és baloldali irányzatok.
  A fasizmus térhódítása más megvilágításba helyezte a két irányzat viszonyát. Bár a nemzetközi szociáldemokrácia fő irányvonala a szovjetellenesség volt, előtérbe került a munkásegység politikája, a munkáspártok egyesülésének kérdése. Ebben az időben volt együttműködés a kommunisták és a szocdemek közt, a szociáldemokraták azonban sohasem akartak valóságos egységet, és ez az elutasító hozzáállásuk súlyos következményekkel járt.
  A második világháború után a nyugat-európai szociáldemokrata pártok a burzsoáziával együttműködve éles támadást indítottak a kommunista erők térhódítása ellen. 1946-ban megalakították a COMISCO-t. Feladata volt, hogy szervezzen egy új, jobboldali vezetés alatt álló szociáldemokrata internacionálét, amely megszüntetné a kommunista, és szociáldemokrata pártok között még meglévő együttműködést.
  A Szovjetunió katonai és politikai jelenléte magabiztossá tette a kelet-európai kommunista erőket. A hatalom megszerzése után háttérbe szorult a szociáldemokrácia opportunizmusa elleni ideológiai harc. A szovjet érdekszférához tartozó országok nagyobbik részénél, a felszabadulás után ezen a hibás elvi alapon jött létre a két munkáspárt egyesülése.
  Jugoszlávia esetében – ahol a kommunisták illegalitásban politizáltak, a nemzeti ellenállás vezetői voltak, és az ország felszabadulásában döntő szerepet játszottak – a reformista szocdem erők sosem tudtak számottevő módon megerősödni.
  A hazai helyzet a nemzetközihez hasonlóan alakult. A Tanácsköztársaság elárulását követően az MSZDP beilleszkedett az ellenforradalmi rendszerbe. Elvtelen, munkás- és kommunistaellenes egyezséget kötött az uralkodó osztályok képviselőivel (Bethlen-Peyer paktum). Megtartották legalitásukat, míg a kommunisták mély illegalitásba kényszerültek. Nemzetközi testvérszervezeteikhez hasonlóan ellenezték a munkásegység politikáját.  (Folytatjuk)

GILICZE ATTILA,

THÜRMER GYULA