Cikkek
 

MOZGALOM

VÉDNÖKSÉG A MÁRTÍRSÍROK
FELETT: HORVÁTH IMRE

A Munkáspárt nagy-budapesti szervezetei védnökséget vállaltak a Fiumei úti sírkertben, a Munkásmozgalmi Panteonnál található mártírsírok gondozása felett. A Szabadság újságban ezen a héten Horváth Imrét mutatjuk be.

Még csak l5 éves, amikor 1916-ban a budapesti Telefongyár műszerinasaként már tevékeny résztvevője a szocialista mozgalomnak. Ő szervezte meg a gyár ifjúmunkásainak szervezetét, s élére állt az inasok sztrájkjának. A tanoncok helyzete ugyanis elviselhetetlen volt az akkori feudális csökevényekkel terhelt Magyarországon. Nemcsak a gyáros szeszélyeit kellett eltűrniük, de sokszor a segéd úr, vagy a mester kénye-kedvének, basáskodásának is ki voltak szolgáltatva. A tőkés kíméletlenségét kompenzálták, amikor az inasok felett uralkodtak. Emberszámba sem vették, erejükön felül dolgoztatták, sokszor nem is a szakmával összefüggő megbízatásokkal keserítették életüket. Kevés törvény gondoskodott a munkásifjak testi-lelki fejlődéséről. A Dickens-i dologházakra emlékeztető viszonyok ellen tiltakozott Horváth Imre, midőn munkabeszüntetéssel lázadt fel a gyári terror megszüntetéséért. A háború évei voltak ezek, amikor a haditermelésnek zavartalanul működnie kellett, s a kormányzatnak a katonai sikerek érdekében stabil hát­ országra volt szüksége. Ennek okán a hatalom nem tűrt ellentmondást. Horváthot letartóztatták. Szabadulása után támaszt keresett a harc folytatásához. A szociáldemokraták lagymatag mozgalma iránt nem volt bizalma, ezért a radikálisabb szocialista erőkkel kereste a kapcsolatot. Ezt meg is találta Korvin Ottó és Sallai Imre forradalmi szocialista-antimilitarista mozgalmában.
  1918. október 28-án részt vett az öt halottat követelő „Lánchídi csatában”, mely már le akart számolni a háborús kormánnyal, és a békepárti Károlyi Mihályt várta az ország élére. Az elsők között lépett be az 1918. november 24-én alakult Kommunisták Magyarországi Pártjába. Amikor megindult az antant támadása a magyar proletárdiktatúra ellen, a 46-os gyalogezredbe vonult be. Májusban a Stromfeld Aurél vezette sikeres felvidéki harcokban vett részt a csehek ellen.
  A munkáshatalom összeomlása után, 1919 őszén az ellenforradalmi hatóságok bebörtönözték. Szabadulását követően, 1921-ben bekapcsolódott Andics Erzsébet és társai illegális kommunista szervezkedésébe, amiért ismét letartóztatták. Tízévi börtönre ítélték, de a Szovjetunió fogolycsere-akciója révén l922-ben a szocialista országba került. Itt tagja lett a bolsevik pártnak.
  Kezdetben a szakmájában dolgozott, később egy német nyelvű vándorpártiskola vezetője lett. 1932-ben gépészmérnöki oklevelet szerzett. Még alig száradt meg a tinta a diplomáján, amikor 1932-ben illegálisan hazatért, és vezető szerepet kapott a budapesti pártmozgalomban. 1934-ben „törvényellenes” tevékenységért letartóz­tatták, és tíz esztendeig volt a szegedi Csillag-börtön lakója. 1944-ben, mint politikai elítélt a hírhedett dachaui német koncentrációs táborba került, ahonnan 1945-ben szabadult. A kommunista párt kívánságára útja a magyar külügyminisztériumba vezetett. Követként dolgozott az NDK-ban, USA-ban, Angliában, Csehszlovákiában. l956 júniusában a Kulturális Kapcsolatok Intézetének élére állt. Az 1956-os ellenforradalom idején hűen kitartott a néphatalom mellett. A lázadás leverését követően részt vett a Magyar Szocialista Munkáspárt újjászervezésében, s tagja volt a Központi Bizottságnak. Az első magyar ENSZ-delegáció vezetője lett, majd váratlanul bekövetkezett haláláig (1958) hazánk külügyeinek irányítójaként dolgozott. HS

1956, az ötvenhatosok szemével

Egyelőre fülsértő csinnadratta nélkül, de készül az elit az 1956-os ellenforradalomról való megemlékezésre. Mint tavaly és tavalyelőtt, most is fogadkoznak a parlamenti pártok vezetői: mindent elkövetnek, hogy a megemlékezés méltó legyen az esemény pátoszához, hogy kifejezésre jusson az a nemzeti egység, mely 51 évvel ezelőtt oly „naggyá” tette a „forradalmat”.
  Ezúttal nem szállnék vitába a történelemhamisító historikusok és politikusok álláspontjával, miszerint az 1956 októberében lezajlott felkelés (pontosabban: lázadás!) forradalom volt Magyarország szabadságáért, és a kommunista „diktatúra” felszámolásáért. A mi véleményünk éppen annyira ismert és szilárd, mint ellenségeinké. Mindkét fél ezen nézetét már számtalanszor kifejezésre juttatta. Az állandó ismételgetés, az imamalom-effektus nem visz bennünket előre a kérdés elfogulatlan és szakszerű megoldásában. Látni kell, a jobboldal állásfoglalása e témakörben nagyon is a napi politika és a hatalmi harc eszköze. A progresszív folyamatok láncolatában egyszer majd könnyebb lesz a tudományos-tárgyszerű rendezés. Mi szerény marxista módszereinkkel előlegezzük a választ. A rendszerváltás eseményei ékesen mutatják, hová jutott az ország a kapitalista restauráció következtében. Miután élő tanúja voltam a félévszázaddal ezelőtti tragédiának, meggyőződéssel állítom: szó sem volt nemzeti egységről és a lakosság többségének aktivizálódásáról. Ahány párt és politika követelt magának helyet az eseményekben, annyiféle elképzelés szerepelt „programjukban”. Amiben találkoztak, az a régi polgári világ restaurálására irányuló közös törekvés volt. Ezután a „merre”, a „hogyan” kérdésében ég és föld választotta el a küzdő feleket egymástól. Nagy Imre népi-koalíciós demokráciája nem volt azonos a szociáldemokrata Kéthly Anna demokratikus szocializmusával, Tildy Zoltán nyugatias polgári demokráciája jelentősen eltért a klerikális erők teokráciájától (Mindszenty), a konzervatív és a különböző színezetű szélsőjobboldali, fasiszta-fasisztoid szervezetek, valamint az előbbiek, továbbá az egymás közötti rivalizálások ugyancsak a sokat   A sors iróniája, hogy ez a paródia az 1989-es „békés” ellenforradalmat követő rendszerváltás teremtette „konszolidációs” időszakban folytatódott, sőt túlzás nélkül kimondhatjuk: kiéleződött. Ennek az átkos belháborúnak vagyunk szenvedő részesei. Kiderült, a neo-burzsoázia még arra sem alkalmas, hogy megvédje önmagát és a tőkés rendszer, helyette a szűk, önös érdekeit helyezi előtérbe.

HEGEDŰS SÁNDOR