A FORRADALMI KÖZPONT

November 24-én lesz 90 éve annak, hogy megalakult elődünk, a Kommunisták Magyarországi Pártja. A párt a Városmajor utca 42. szám alatti házban született meg Budán. A párt első központja, forradalmi központja azonban a XIII. kerület Visegrádi utca 15-ben lévő épületben jött létre.

 VISEGRÁDI UTCA 15.

„Akármilyen korán jöttünk, a folyosó és a nagy előszoba tele volt emberekkel. Sokan itt aludtak. A padlón vagy a széken. Volt köztük, akinek, mint őrnek, állandóan a helyén kellett lenni, hogy legalább a belső szobákat megóvják az emberáradattól. Itt aludtak azok az elvtársak is, akik átutazóban voltak, és már késő volt ahhoz, hogy valahol elhelyezzük őket. Hajnalban érkeztek az újságok és a röpiratok. Különböző helységekben halmoztuk fel azokat. Rákosi Mátyás így emlékezik az első hónapokra: „Ebben a pártközpontban az egyszerű ember azonnal otthon érezte magát, s nem kellet előzőleg valami gátló feszélyezettséget leküzdenie. (…) Mindenki persze csak Kun Bélával akart beszélni, s nem akarta megérteni, hogy Kun sem szakadhat százfelé, bár munkabírása és aktivitása ezekben a hetekben szinte emberfeletti volt.”

FEGYELMEZETTEN

A párt csak akkor teljesíti küldetését, ha fegyelmezett és szervezett. A fegyelemnek és a szervezettségnek a központból kell kiindulnia. A Visegrádi utca 15-ben lévő forradalmi központban Korvin Ottó végezte a vezérkarfőnök, a szervező feladatát. „Korvin Ottó igyekezett rendszert vinni a munkába. Megkezdte a szervezést, és naponta sok száz dolgot intézett el személyesen” – írja ugyancsak Lengyel József. Korvin volt a tökéletes szervező. Tudta, hogy a forradalom nemcsak szép jelszavakból áll, hanem mindenekelőtt kemény, fegyelmezett munkából. Korvin megtalálta a megfelelő embereket. Köztük volt László Jenő, Hevesi Gyula, Komjáth Aladár, Lékai János, Lengyel József, Sallai Imre és sokan mások.

 „Korvin Ottó neve csak elfogatásával, mártírhalálával vált ismeretessé a világ proletariátusa előtt. Ez természetes is, mert Korvin Ottó nem tartozott sem a forradalom nagy néptribunjai, sem útmutató, elméleti vezetői közé, akiknek élete, munkája gyorsan és általánosan ismertté válhat. Hősies elvtárs volt csupán, szerényen és nyugodtan a háttérben dolgozó önfeláldozó szervező. Tevékenységének nélkülözhetetlen voltát folytonosan érezte a magyarországi proletariátus, anélkül hogy a nagy tömegek előtt ismertté és meghitté vált volna” – írta róla harcostársa, Lukács György, aki később a XX. század legnagyobb magyar marxista gondolkodója lett.
  Korvin Ottó 1894-ben született. Az események idején 24 éves volt. Az első világháború éveiben az antimilitarista mozgalom egyik meghatározó egyénisége. Nagy része volt az 1918. januári és júniusi sztrájkok előkészítésében. „Csöndes, nyugodt, szerény és tárgyilagos volt. Lágyságát és kedélyének mélységét csak azok ismerték, akik személyesen közel álltak hozzá” – jellemezte őt Lukács György. Részt vett a KMP megalapításában. A Tanácsköztársaság idején ő volt politikai rendőrség vezetője. Mindent tudott a munkáshatalom ellen szervezkedő ellenforradalmi erőkről, és nem rajta múlt, hogy a Tanácsköztársaság vezetői haboztak lecsapni rájuk.
  1919. augusztusában, a Tanácsköztársaság leverése után a magyarországi illegális pártépítés megszervezésére Korvin Ottó Lukács Györggyel egyetemben Budapesten maradt. Korvin Ottó augusztus 7-én lebukott, Lukács pedig Bécsbe menekült. Korvin Ottót az ellenforradalmi bíróság halálra ítélte, és 1919. decemberében kivégezték. Sok évvel később, 1959. március 21-én, a Tanácsköztársaság 40. évfordulóján helyezték örök nyugalomra a Munkásmozgalmi Pantheonban, a Fiumei úti temetőben.
  A polgári propaganda ma is a vörös terror vezetőjeként, bűnözőként mutatja be. Lukács így írt erről: „A burzsoázia biztos ösztönnel ismerte fel, hogy Korvin Ottó egyik legveszélyesebb ellensége volt. Bár mindenkit, aki ismerte, lebilincselt puha, líraian hangolt kedélye, bár magának a fehér jogszolgáltatásnak inkvizíciója sem tudott egyetlenegy „atrocitást” rá vagy szerveire bizonyítani, mégis megszületett a gyűlölet legendája Korvinról, a „vörös vérebről”, a „vörös hóhérról”, aki ezer meg ezer ártatlant gyötörtetett és titokban kivégeztetett. Még ha egy szó sem igaz ebből a legendából, mégis Korvin Ottó derekasan megérdemelte a burzsoáziának ezt a vak, dühös gyűlöletét. A magyar forradalmárok közül kevesen voltak, akik az övéhez hasonló kérlelhetetlenséggel és fáradhatatlansággal küzdöttek a közös ellenség ellen. És az ellenség gyűlöletével egyidőben ébredt fel – előbb természetesen csak a tudatos előharcosok csoportjában – a proletariátus szeretete.”