DRÁGA GYURCSÁNY, SZEGÉNY MAGYARORSZÁG

 Minden harmadik magyar ma egyik napról a másikra él, többségük számára nem az a kérdés, hogy mit egyenek, hanem, hogy egyenek-e egyáltalán. Közben a kormány pazarol, törvényesen lop, pedig már a látvány- és propaganda-beruházások leállítása is enyhítené a szegénységet.

Három millió koldus országa? Honfitársaink többségének ez a legutóbbi időkig alig jelentett többet egy történelemkönyv fejezetcíménél. Ma egyre inkább valóság, nem csak a statisztikai hivatal tanulmányaiban, hanem a mindennapokban szembesülünk vele. Az irtózatos szegénység alapvetően a magyar kapitalizmusnak köszönhető, azonban a Gyurcsány Ferenc vezette kormány idején jutottunk oda, hogy három és félmillióan a létminimum alatt „élnek”, közülük egy-másfél millió havi 25-30 ezer forintból tengődik. A Magyar Szocialista Párt azt mondja, hogy ez világjelenség, az élelmiszer, a gáz a világon mindenhol drágul. Márpedig a létminimum körül élők jövedelmük meghatározó részét élelmiszerre és az energiaszámlák kiegyenlítésére költik. Nálunk az átlag családok jövedelmének 27 százaléka ennivalóra megy, míg az uniós átlag mindössze 10 százalékos.
  A szocialistáknak abban igazuk van, hogy ha az oroszok emelik a gáz árát, nincs mit tennünk. Csakhogy a kormány jobban emel, mint amennyivel Moszkvában többet kérnek. Mit kezd az állam a plusz bevétellel? Semmit. Nincs ugyanis plusz állami bevétel. Matematikailag ez lehetetlen, a gyakorlatban valóság: az elméleti plusz állami bevétel az oroszoktól vásárló közvetítő cégek haszonkulcsa mögött tűnik el. Magyarán mi fizetjük a Gyurcsány és üzlettársai érdekkörébe tartozó vállalatok extra-extra hasznát. Amiért az ég egy adta világon semmit sem tesznek. 2006 óta a lakossági gázár megduplázódott Magyarországon.
  Az élelmiszerárak emelkedése is világjelenség, csakhogy míg az unióban átlagban 2-3 százalékról van szó, nálunk az alapvető élelmiszerek ára húsz-ötven százalékkal emelkedett. (Mindeközben egyébként a bérek vásárlóértéke öt, a nyugdíjaké három százalékkal csökkent.) Mi ennek az oka? Egyszerű: az alapvető élelmiszerek zömét, azaz a kenyeret, húst, tejet még mindig itthon állítjuk elő. Az átlagos uniós termelő egy magyar gazdához képest két-háromszoros támogatást kap a hazájában. Az energiaárak emelkedése miatt soha olyan drágán nem termelt a magyar mezőgazdaság, mint most, mivel pedig nincs tartaléka, nincs mit tenni, kénytelen árat emelni. Erre még rájön a felvásárló multi haszna – másnak eladni nem tud a gazdálkodó, hiszen a kisbolti hálózatot szétzúzták –, aki nem csak adókedvezményt kap az államtól, hanem amikor ténylegesen fizetnie kellene, akkor sem teszi. Természetesen törvényesen, a trükk pofon egyszerű: a multi a legkisebb adókat kínáló országba helyezi át nyereségét. Teszem azt, a magyar Tesco 1000 euró értékű konzervet vesz a szlovák Tescotól, de 1500-at fizet érte. Így a Magyarországon termelt nyereség átkerül Szlovákiába, ahol kisebb a nyereségadó. Papíron tehát nálunk nemhogy nem nyereséges, de egyenesen veszteséges a tevékenysége: így az adókedvezmények, támogatások mellett egy fillér adó sem kerül az államkasszába. S ez bármelyik multira igaz.
  Csökkenthetne a kormány adókat? Természetesen. Például az élelmiszerekét – nem mindegyikét, a svájci csokié és a francia konyaké maradjon annyi, amennyi – csak a hazai hús- és tejtermékekét, gabonafélékét, zöldségét és gyümölcsét húsz százalékról ötre. Vagy legalább hatra, mint a hollandoknál, netán háromra, mint a lengyeleknél. A briteknél, az íreknél, Máltán és Cipruson egyáltalán nincs adó az élelmiszeren. A szocialista kormány azt mondja, hogy nem lehet csökkenteni, hiszen az az állami bevételek csökkenésével járna. Ez így igaz. Megoldás azonban erre is van. Tekintsünk el attól a demagógiától, hogy a multival szemben a magyar vállalkozást kell támogatni. Esetleg költsünk kevesebbet.
  Nézzük csak azt, hogy mennyi pénz megy el fölösleges és értelmetlen látvány-projektekre. A 350 milliárd forintról indult négyes metró beruházás ma 517 milliárdba kerül, s ki tudja, hol áll meg ez az összeg az újabb és újabb közvetítők és alvállalkozók bevonása, az értelmetlen és méregdrága terv-módosításoknak köszönhetően. A 41,5 milliárd forintért megépített kőröshegyi viadukt az Állami Számvevőszék szerint is fölösleges volt, míg a dunaújvárosi hídhoz még legalább két-három évig nem csatlakozik semmilyen út, ráadásul a költségek az utolsó pillanatban valamiért 8 milliárd forinttal megemelkedtek. Természetesen papíron. A kormányzati negyed tervezése 10 milliárdba került, ennyi kellett ahhoz, hogy kiderüljön, nincs rá szükség. Szinte aprópénz a kormányzati propagandára költött másfélmilliárd forint és a kormány szóvivőinek 200 millióba kerülő internetes honlapja.
  Csak összehasonlításképpen: ha csak az utóbbi két tételt óvodaépítésre fordítják, majd’ 2000 gyerek számára teremtettek volna csúcskörülmények közötti ellátást. Így viszont a meglévő óvodákat is kezdik bezárni.
  S végül a legjobb buli: az állami pénzek kiszervezése. Táblázatunkban jól látható, hogy a minisztériumok mennyit költöttek tanulmánykészítésre. Ezek a pénzek „baráti vállalkozásoknál” kötöttek ki. Szükség van-e ilyesmire – s egyáltalán, miért nem a minisztériumok felduzzasztott apparátusa dolgozik ezen? Ezt jól példázza az egyik legnagyobb „tanulmány-projekt”: a magyar kormány máig 1,8 milliárd forint tanácsadási díjat fizetett ki egy 2005-ben meghirdetett, de meg nem valósult elképzelés, a sztrádakötvény előkészítésére. Amiről legtöbben azt sem tudjuk, mi fán terem. De ez is a lényege: leplezni kell, lopás címszó alatt nem lehet pályázatot kiírni.

Bajnai Gordon és Hiller István. Előbbi az üzleti világból érkezett a kormányba, a milliárdos vállalkozó ellenőrzi a támogatásokat, a pályázati pénzeket. Minden az ő kezén megy keresztül. Hiller a szocialista párt lázadóit hivatott megnyugtatni, hol rábeszéléssel, hol  kormányzati pénzekkel