Azaz: ”La foret est la vie!” Erdész létemre is meglepett ez a nagyszerű megállapítás, melyet francia nyelven írtak ki a Békás Szoroson áthaladók számára. Drum Bun! – kívánt jó utat románul egy másik tábla felirata. Idestova 10 éve már, hogy ott jártam, azóta a romániai erdész barátaimtól tudom, náluk is sok erdő magántulajdonba került. Vajon az erdők ügye jó úton jár-e a magánosítással Romániában vagy Magyarországon? Hazánkban jelenleg az erdők 40 százaléka nem állami.
  A kisgazda logika egyszerű okoskodása szülte-e, a földosztással való szavazótábor-gyűjtés, vagy e mögött is ott keverte már a lapokat a bagóért felvásárló nagytőke?
  Először azt hittem, hülyék voltak, akik egy-egy pár hektáros erdőt sokak osztatlan tulajdonává tettek, aztán évek alatt rájöttem, nem azok voltak, hanem gazemberek.
  Idősebb barátomtól megkérdezte a kisgazda titkár: kell a föld? Igen! – mondta Jóska. Akkor itt írd alá a földvisszaigénylő lapot, itt meg a kisgazdapárti belépő-nyilatkozatot – válaszolta a titkár. Csakhogy a volt földnélkülieknek ezt nem mondhatták, azok zúgolódtak: „Évtizedek óta a TSZ-ben dolgozunk, és mi nem kapunk semmit?” Na, ha akkor megmondták volna nekik, hogy nem kapnak semmit, akkor a többség nem állt volna a hangoskodó rendszerváltók közé.
  Elméletben így kaptak: aranykoronát, papírokat, osztatlan közös tulajdont. Sokan ma sem tudják, hol az „erdejük” és mennyi is az. Egy-egy erdőrész-tulajdonos halálával az ügyvédek fontoskodva osztják tovább az utódoknak az aprócska hagyatékot. Sokan mondták, ők csak a téli tüzelőjüket akarják, évente egy kocsi fát. Meg kellett magyaráznom nekik, ők csak részvényesek, és évi osztalékuk sajnos nincs egy kocsi fa. Alig osztották ki a földet, az erdőt, jöttek a rókalelkű okosok, a „jótevők”, akik hajlandóak voltak felvásárolni a nadrágszíjnyi részarány-tulajdonokat. Sokszor, aki közel volt a tűzhöz, privatizálta a húsosfazekat, onnantól semmi baja a rendszerváltással. Aki a közöst a leggátlástalanabbul dézsmálta, az hajtogatta, hogy az állam a legrosszabb gazda. Azt hittem, nem jól hallok, mikor nemrég a fiatal agrármérnök vállalkozó mondta a napszámosaira: „ezek belüllem élnek”. Akinek van akkorka erdeje, hogy hasznot hoz neki, annak minden köbméter kell, a leggyorsabban növő fát akarja ültetni, a vízparti fáit rágó hód kártékony ellenség, egy-egy védendő faj jelenléte nyűg, mert korlátozza a gazdálkodást. Arra gondoltam, ezek még az aggteleki cseppkőbarlangot is felparcellázzák és kiosztják, de aztán végre rászánta magát a hatalom, hogy természetvédelmi területet ne adjon magánkézbe. Így is vannak érdekes esetek. A Mosoni-Dunát nem szabályozták, elég sebes a folyása, elég víz is van benne, meg kanyarog is. Van, aki kárpótlási jegyén vett egy szigetet, amit mára csaknem teljesen elmosott a folyó, van, akinek erdeje alatt szakadt a part, mert mossa a víz, s csak kevesekét építi – ott boldogan erdősítik a gyarapodást.
  A falubeli vízügyes a Felső-Tiszán védekezett az ár ellen, odalátszottak egy kárpátaljai hatalmas hegy fehér csúcsai. A helybeli polgármester asszony elmagyarázta neki: annak a hegynek az erdeit kiosztották magánosoknak, akik levágták az erdőt, az esők meg lemosták a talajt. A csupasz szikla fehérlik a hegyen, nem a hó.

Az idén új erdőtörvény kerül a magyar parlament elé. Vajon az erdőn tud-e majd segíteni?

BELOVITZ KÁROLY