ELHIBÁZOTT EGYESÜLÉS

November 24-én lesz 90 éve annak, hogy megalakult elődünk, a Kommunisták Magyarországi Pártja. 1919 márciusában a KMP vezetése úgy dönt, hogy enged a tömegnyomásnak és a szociáldemokraták taktikájának, elfogadja a két párt egyesülését.  

SZÁNDÉK ÉS VALÓSÁG

Kun Béla a már korábban idézett és Bogár Ignáchoz küldött levelében világosan kifejtette, hogy „csak a valóságos és nem csupán látszategység az, amely a proletáriátus felszabadítását szolgálja”. Kun azt is tudta, hogy a helyzet nem egyszerű. „Nem tehetek róla, bizonyos szkepszissel, hitetlenkedéssel nézek az események elé” –írta ugyanott. Március végén azonban már magyarázkodott: „Szálljon magába mindenki most, amikor a proletariátus vezetője és szervezője lett a társadalom szocialista rendjének: gondolja meg mindenki, mi lett volna jobb, a barikádon verekedni most, proletárvért ontani (mert csak ezt sajnálom), avagy azt a nagyszerű munkát végrehajtani, amelytől minden proletár szíve hangosabban dobban”. Kun még Leninnek is magyarázkodik: „Az a megegyezés, amely e program alapján létrejött, kétségkívül elvi és taktikai megegyezés, tehát igazi egység.”
  Mi történt a valóságban? A szociáldemokraták nem adták fel alapvető szándékukat. Ők nem akartak Tanácsköztársaságot, de látták, hogy a Tanácsköztársaság elkerülhetetlen. Részben azért, mert a tömegek akarták, részben azért, mert a hagyományos politikai erők nem akarták vagy nem voltak képesek kezelni a válságot. Érdemes emlékezni arra, hogy 1919 augusztusa után nem a hagyományos polgári politikai erők vették kézbe Magyarország sorsát, hanem Horthy szélsőjobboldali különítményesei. 1919 márciusában ez lehetetlen lett volna. A Tanácsköztársaság, illetve annak bukása kellett ahhoz, hogy a magyar jobboldal és szélsőjobboldal hosszú időre, egészen 1945-ig együttműködjön.
  A szociáldemokraták tudták, hogy a kommunisták fogják a rövidebbet húzni, ha egyesülnek és megteremtik a proletárhatalmat. A későbbi tapasztalatok is azt mutatják, hogy a kommunisták és a szociáldemokraták közös kormányzásának árát mindig a kommunisták fizették meg jobban. Ezt mutatják a francia és az olasz kommunisták mai, friss példái is. 1919-ben a szociáldemokraták nem akartak teljesen kimaradni a hatalomból, mert tudták, hogy örökre elveszítenék a dolgozók rokonszenvét. Vállalták a kommunistákat, de ők akartak dirigálni.

ELHIBÁZOTT EGYESÜLÉS

1919. március 21-én a két párt vezetősége megegyezett az egyesülésről, és új pártot hoztak létre Magyarországi Szocialista Párt néven. Megegyeztek a leglényegesebb kérdésekben is. A kommunisták is beléptek a Tanácsköztársaság irányító szerveibe, a kormányba. Döntöttek a Vörös Hadsereg felállításáról is. Világossá tették a párt külpolitikai orientációját: barátság Szovjet-Oroszországgal. A pártvezetőségben a szocdemek többségben voltak, és ők tartották kézben a fővárosi és más kulcspozíciókat is. A párt nevét a júniusi kongresszuson megváltoztatták: Szocialista-Kommunista Munkások Magyarországi Pártja. A kommunisták részéről Kun Béla, Pór Ernő, Rudas László, Vágó Béla, Vántus Károly volt a pártvezetésben.
  A KMP vezetői számos kérdésben eltértek a marxizmus-lenizmus tanításaitól és a nemzetközi munkásmozgalom addigi tapasztalataitól. A proletariátusnak azért van szüksége önálló pártra, mert a fő ereje a szervezettségében van. Szüksége van rá azért is, hogy az ingadozó munkástömegeket nevelje, és maga mellé állítsa. A KMP vezetői a két párt egyesítésével lényegében feladták az önálló kommunista pártot.  
  Az egyesülés eszmei zűrzavarral is járt. Világos volt, hogy egy pragmatikus ok van, a hatalom megszerzése. Az elvi kérdések tisztázatlansága azt eredményezte, hogy a hatalom gyakorlásának konkrét kérdéseit eltérően ítélték meg a kommunista és a szociáldemokrata vezetők. A végeredmény káosz és kapkodás volt, ami tovább rontotta a Tanácsköztársaság túlélési esélyeit.

MIÉRT?

Miért követték el a KMP vezetői ezeket a hibákat? Először is, kevés volt a tapasztalat, nem volt gyakorlatuk. Másodszor, nagyon kevés mód volt véleményt cserélni Szovjet-Oroszország vezetőivel, mindenekelőtt Leninnel. Harmadszor, a hatalom közelsége megzavarta a kommunista vezetők addigi kiegyensúlyozott gondolkodását. Negyedszer, a magyar munkásmozgalom már említett sajátossága volt, hogy mind a szociáldemokrata, mind a kommunista pártvezetésben nagyon sok volt az értelmiségi. Ötödször, a rendkívül nehéz általános nemzetközi helyzet, az imperialista erők szakadatlan támadásai.