Augusztus 20-án országszerte Szent Istvánra, első királyunkra emlékeznek. Szinte kivétel nélkül mindenki elmondja, hogy István apja, Géza fejedelem halála után felismerte a történelmi szükségszerűséget, felvette a kereszténységet, megteremtette a feudális államot. Nem felejtik el hozzátenni, hogy István Magyarország sorsát a műveletlen Kelettel szemben a művelt Nyugat-Európához kötötte. Mindezt egyértelmű pozitívumként értékelik. Legfeljebb megemlékeznek arról, hogy István mindezt nem igazán demokratikus eszközökkel cselekedte meg, hanem tűzzel-vassal, és nem utolsó sorban külföldi segítséggel.

KOPPÁNY A ROSSZ?

Ezzel szemben volt Koppány, aki akkoriban az Árpád-dinasztia legidősebb tagja, s mint ilyen, ő akart hatalomra kerülni. Ez önmagában még nem politikai program. Ha minden igaz, Koppány azzal igyekezett a magyarokat meggyőzni, hogy korábbi hitük, vallásuk tökéletesen megfelelő, nem kell egy másikra, ráadásul egy idegen hitre lecserélni. A nyugati lovagok és papok által idehozott szokásokat sem kell átvenni, mert nem biztos, hogy azok jobbak, mint a magyarok hagyományos megoldásai. Koppány évszázadok óta – Istvánnal szemben – a konzervatívot, az anti-európait, a keletit, a barbárt, egész egyszerűen a rosszat testesíti meg. A krónika már 1070-ben a következőket írta Koppányról: „De minden jónak ellensége, az irigységgel és gonoszsággal teljes ördög, hogy Krisztus apródjának szent szándékát szétzilálja, belháborút támasztott; az ő sugallatára a pogány nép vonakodott nyakát a keresztény hit igájába hajtani...”
  Ez az értékelés – mint látjuk – nem a mai politikusok találmánya, őket is tanították erre az iskolában, ugyanúgy, mint elődeinket az évszázadok során. István és Koppány ezen értékelése a magyar történetírásban nagyon régen kialakult felfogás eredménye, amely általában kényelmes a napi politikának, és ezért időről-időre dogmává avatják. Manapság is így van. Éppen ezért a mostani augusztus 20-án is minden valamire való politikus azt fogja hangoztatni, hogy mi, ma élők István nagy művét folytatjuk, amikor egyre mélyebben merülünk el az Európai Unióban, na és persze a NATO-ban. A politikusok között kivételt minden bizonnyal csak a Munkáspárt elnöke fog jelenteni.

NEM AZ ISTVÁNI ÚT VOLT AZ EGYETLEN

Nem akarjuk most, utólag eldönteni István és Koppány vitáját. Ez utóbbit István már eldöntötte, amikor legyőzte ellenfelét, és megelőzendő minden további lázongást, az egyedül üdvözítő keresztény hit, na és persze István uralma ellen zúgolódót nemes egyszerűséggel felnégyeltette. Szerencsétlen Koppány rehabilitálása érdekében lehetne valamilyen bírósághoz fordulni, mert összemberi mércével nézve édes mindegy, hogy valaki mikor végezteti ki politikai ellenfelét, 998-ban vagy pár száz évvel később.
  Szörényi Levente és Bródy János még 1984-ben rockoperát alkottak István, a király címmel. A mű azóta is kirobbanó siker. Nyilván nem véletlenül. A szerzők ugyanis felvetik a sok évszázadokon át tabunak számító kérdést: vajon jó volt-e mindez úgy, ahogyan történt? István vagy Koppány? Vagy esetleg, István és Koppány?
  A kérdés jogosságát számos történelmi tanulmány is alátámasztja. Újabb történelmi kutatások alapján a kép egy kicsit árnyaltabb annál, mint amit az iskolában évszázadok óta a fejünkbe vernek. Először is, megdöbbentő tény, de igaz: az állítólagosan művelt Nyugat-Európa nem is volt olyan művelt. Sok forrás szerint Nagy Károly, aki 768-tól a frankok királya, speciel írni sem tudott. Árpádék viszont tudtak írni. Az európai műveltség is jórészt úgy él bennünk, mint Róma művészete, csakhogy a 900-as években már nem létezik Róma, és a kultúrája is romokban hever. Az amfiteátrumokat széthordták, az utak és vízvezetékek elkoptak. Az egykor élénk városok, még ha nem is estek valami pusztításnak áldozatul, gyorsan zsugorodtak össze. Európában a 9. század végéig nem születnek új szobrok, eredeti irodalmi alkotások. Érdekességként megjegyezzük, hogy tudományos kutatások szerint „a honfoglaló magyarság könnyen cserélhető és mosható fehérneműt viselt a nyolcadik században is. Európa lakosságának legfelső rétege is csak a 12. században kezd fehérneműt használni, s az európai ruhaanyag az előkelőknél is kizárólag primitíven kikészített bőr és durva szövet, vagy vászon.”
  Nem egyszerűen arról volt szó, hogy Árpádék tudtak írni, más európai kortársaik meg nem, hanem arról is, hogy a magyar törzsek magukkal hozták hagyományos kultúrájukat, amely a szkíta-hun-pártus-avar műveltségben gyökereztek. Ennek a műveltségnek volt hordozója is a magyar rovásírás.
  Az sem igaz, hogy a magyarok István előtt hitetlen gyaurok voltak. Hívő emberek voltak, csak egész egyszerűen nem keresztények. Egy istenben hittek, de az ő istenük nem az volt, mint a keresztényeké. Újabb kutatások azt is kimutatták, hogy a magyarok már jóval István előtt ismerték a kereszténység tanításait, de szerencsétlenségükre annak azt a változatát, amelyet egy Máni nevű keresztény hirdetett. Máni azt vallotta, hogy kinek-kinek saját nyelvén kell hirdetnie az örömüzenetet, mindenkinek, egyénnek és nemzetnek a maga útját kell megtalálnia a „Fényhon” felé.
  Tehát amikor István meghozza történelmi döntéseit, nem csupán épít, hanem rombol is. Lerombolja a magyar hagyományos kultúrát, sőt, a magyar nyelv fejlődésének lehetőségét. István a kereszténység római ágához csatlakozik jó ötven évvel azelőtt, hogy a keresztény egyház kettészakadt volna a katolikus és a keleti ortodox egyházra. István döntését bölcsnek szokás nevezni, de megfeledkezünk egy apró részletről: a katolikus egyházban – ha hiszed, ha nem – 1965-ig latinul folyik a misézés, a sokszor kiátkozott keleti keresztény egyházakban viszont kezdettől fogva a nemzeti nyelvet használják. István idején és utána is a keresztény egyház tiltott írásnak tekinti a rovásírást, és üldözi. Megtörténik a középkori agymosás is. Az akkori történelmi munkákat ugyanis papok írják. Amit ma tudunk Istvánról és Koppányról, jórészt tőlük tudjuk.