A vita természetesen eldőlt. Ezer évvel később fölösleges is lenne feltenni a kérdést, hogy mi lett volna, ha Koppány Veszprémnél legyőzi Istvánt. Egyet azonban bizton állíthatunk. István és Koppány korában többféle reális és járható megoldási út létezhetett. Mindegyik útnak voltak előnyei és kockázatai. Európa és Magyarország elmúlt évezredes fejlődése sem ad egyértelmű bizonyítékot arra, hogy István programja volt az egyedül üdvözítő. István és Koppány vitájának a mára nézve azonban van útmutatása: soha ne higgyünk abban, hogy csak egy út van. Lehet másik is, és nem kizárt, hogy az a jobb.

ISTVÁN ÉS KOPPÁNY VITÁJA MA

Magyarország 1990-es társadalmi rendszerváltása, a külpolitikai, katonai és külgazdasági orientációváltás, azaz a csatlakozás az EU-hoz és a NATO-hoz, sok tekintetben hasonlít arra, ami István korában végbement. Ezúttal nem került sor csatára Veszprémnél, mivel az új rend hívei – ugyanúgy külföldi segédlettel, mint ezer éve – csendesen lerendezték a rendszerváltást. Nem négyelték fel a mai Koppányokat sem, pedig sokan követelik ma is. Néhány dolog azonban bekövetkezett.
  Bebizonyosodott, hogy mint piac kellünk Nyugat-Európának. Magyar mezőgazdaságra, magyar nemzeti iparra nincs szüksége az EU-nak, ezért a magyar kormányokkal szoros együttműködésben tönkre is tették őket. Az EU-nak magyar iskolákra és magyar falvakra sincs szüksége, autópályákra viszont igen. Ezért támogatják az útépítést, de nem támogatják a vasútépítést vagy a falvak megvédését.
  Az EU messze nem azt jelenti, hogy a korábbi magyarnál jobb minőségű árukat és szolgáltatásokat kapunk. A multinacionális cégek által ma kínált mosóporok, élelmiszerek minősége rosszabb, mint amit Magyarország elő tud állítani.
  A hivatalos szónoklatok állításaitól eltérően semmilyen európai kultúrát nem vettünk át, illetve nem jutottunk olyan értékekhez, amelyekhez az EU keretein kívül ne juthattunk volna. A felsőoktatásban például a bolognai rendszer bevezetése az eddigi magyar oktatási szinttől visszalépést jelent. Nem a magyar hagyományokat és sajátosságokat használjuk ki, hanem a multinacionális vállalatok kiszolgálására alkalmas „tömeg-értelmiséget” képezünk.
  Nem egy európai civilizációhoz kerültünk közelebb, hanem átvesszük az amerikai és amerikanizált kultúra Európán keresztül hozzánk jutó termékeit. Nem őriztük meg azokat a szálakat sem, amelyek 1945-90 között kialakultak a magyar és a kelet-európai kultúrák között. Azt is elfelejtettük oroszul, amit a szocializmusban nagy nehezen megtanultunk. Nem ismerjük a kelet-európai népek történetét, irodalmát, nem beszéljük a nyelvüket, nem nézzük a filmjeiket. Igaz, ők se a miénket. A keresztény-zsidó civilizáció monopolizálásával szinte minden képességünket elveszítjük más civilizációk, így a kínai, iszlám kultúra befogadására.
  A globalizáció, az EU „közös” érdekeinek érvényesítése azt eredményezi, hogy elveszítjük a nemzeti ellenállás lehetőségét. Az egységesített világszemlélet bevezetése megtöri a nemzeti emlékezetet, leértékeli és elfeledteti a nemzeti tudat fontos elemeit. A nemzeti ellenállás viszont éppen az elnyomott rétegek harci eszköze. A nemzeti elem elfojtása ezért egyben a tőke elleni osztályharc elfojtásának eszköze.
  A globalizáció és az integráció a nemzetközi nagytőke lehetőségeit óriási mértékben megnövelte, minden korábbinál sikeresebben küzdenek a munkástömegek ellen. A munkásság viszont egyelőre nem találta meg a nemzetközi integrálódás eszközeit.
  A közös védelem azt eredményezi, hogy a kis országokat, így Magyarországot is megfosztották a relatíve önálló cselekvésre képes nemzeti haderőtől, ugyanakkor részt kell vállalni a NATO, az EU emberanyag-szükségleteinek kielégítésében.