Cikkek
 

VÉLEMÉNY

JÓ ÉLNI GAZDAGON

Gyakran hallgatom a Kossuth rádiót – vagy, hogy is hívják éppen mostanában az adót? – talán már kínos a magyar szabadságharc vezérének neve? Azt már régen megszoktam, hogy szinte az összes műsor arról szól, hogy mit és miért nem tehetek. Jól bevett része ez az agymosásnak, belénk beszélik a kisebbségi érzést, azt, hogy mi, dolgozók, valóban alacsonyabb értékkel rendelkező polgárai vagyunk a világnak, semmi esélyünk változtatni ezen. A legveszélyesebb dologgal fertőzik a hallgatóságukat: a beletörődéssel.
  A múltkor a megszokottnál is arcpirítóbb riportjukat hallgattam végig: Magyarországon élő, multicégek csúcsmenedzsereinek egy csoportjáról szólt ugyanis, akik hétvégenként hobby-szakácsosdit játszva főzőcskéztek ezidáig, mígnem úgy érezték a „társadalomnak is tartoznak valamivel”. Egy non-profit – ez a mai Magyarországon azt jelenti, hogy nem kell adózniuk – alapítvánnyal megegyeztek: ahelyett, hogy kiöntenék ételkölteményeiket, inkább egy fővárosi hajléktalan szállónak adományozzák. Egyen egyszer libamájat a csóró! A riporternő természetesen áradozott az ötlettől, de azért félve feltette a kezdeményezés egyik szellemi atyjának a költői kérdést: „de ezzel nincs megoldva a probléma, egy fecske nem csinál nyarat”, mire felháborodott hangsúllyal és igencsak tört magyarsággal rögtön visszadobta a labdát a riport alanya: „Mit akarnak még? Ez nekik nem elég?”
  Hiszen tényleg, a hajléktalanok két-három adagot is elvittek. A riporter is kérdezte, nem lesz ez sok és egészségtelen? Ők mondták: de, azért viszik magukkal, egy ilyen adagot ugyanis ha megennének, a hetes üres gyomorra jött Kánaán-csomag bizony végüket jelentené. Nem szoktak jóllakni ugyanis. Enni és főzőcskézni is kényes divat a mai Magyarországon… Ja, s bocsánat, ez a műsor nem a múlt század harmincas éveiről szólt. Ez a mai való, hölgyek és urak!

DELIKÁT DÓRA VERA 

A háborúról

Oroszország megtámadta a nyugat-barát kicsi Grúziát, avagy Tbiliszi szerzi vissza erővel több ezer polgári lakos halála árán elszakadni kívánó területét? A múlt héten Dél-Oszétiában kitört harcokra mindkét válasz igaz.
  Igaz, hogy Moszkva provokálta a grúzokat, s igaz, hogy Vlagyimir Putyinnak mind a belpolitikában, mind a nemzetközi színtéren kapóra jön a grúz háború. Otthon Dmitrij Medvegyevnek megmutathatja, hogy ki az úr, a világnak meg demonstrálhatja: Oroszország nem csak a gázcsapok elzárásával tud fenyegetni, ha érdekei azt kívánják, katonai erejét is kész bevetni.
  Igaz az is, hogy ténylegesen Grúzia támadott először, el akarták foglalni a hetvenezer lakosú Dél-Oszétiát. A köztársaság jogilag ugyan Grúzia része, lakosai azonban nem akarnak grúzok lenni. Ha a világ engedte Koszovó Szerbiától való elszakadását, miért ne engedné itt is?
  Azért, mert Dél-Oszétia éppúgy orosz bábállam lenne – sőt az is –, mint amilyen amerikai Koszovó.
  Mi történt tehát a valóságban: két nagyhatalom egy újabb frontot nyitott egymással szemben, csak ezúttal nem valamelyik tőzsdén vagy kis afrikai államocskában, hanem a Kaukázusban. Szimpátiáink lehetnek, azonban ne feledjük: Oroszország nem a Szovjetunió, vezetői nem felszabadítani hanem elfoglalni mennek, miközben semmivel sem szebbek az amerikai uraik által háborúba kevert grúzok indítékai sem. Valamelyikük nyerni fog, veszíteni azonban egészen biztosan a hatalmi játszmában a szó szoros értelmében feláldozott grúzok és oszétok ezrei fognak.


Volt egyszer egy világszínvonalú mezőgazdaság

Magyarországon ezeréves hagyománya van a nagyüzemi mezőgazdaságnak. Igaz eleinte – többszáz éven keresztül, a kornak megfelelően, a feudális társadalmi viszonyok közepette – egyházi birtokon, főúri birtokon jobbágyok, summások, cselédek, béresek törték az anyaföldet, takarították be a termést – uraiknak. Aztán jött a fölszabadulás, földosztás, mikor is ezer éves vágyálma teljesült a parasztnak, földet kapott. Kínlódott, gazdálkodott, örült, ha jó volt a termés, és csüggedt, ha baj, kár érte, de mindig újra kezdte. Küzdelmes korszakokat is megélve eljutott odáig, hogy Európában, de világviszonylatban is csodájára jártak a szocialista nagyüzemek fejlődésének, saját és integrációs eredményeinek, melyet a háztáji gazdaságokkal közösen elértünk. Természetesen a küzdelem eredménye az lett, hogy pozitívan megváltozott a vidék, a falu képe, élete. Jól képzett szakmunkás- és agrárszakember gárda került az üzemek élére, és a kor agrotechnikai adottságaival élve kialakult egy olyan szocialista üzemrendszer, amely világraszóló eredményeket tudott produkálni. Ez már konkurencia lett, a volt EGK-nak, a mai EU-nak. Azt a létbiztonságot, amit az állami gazdaságok, termelőszövetkezetek, felvásárló üzletágak megadtak, azt sajnos nem védte meg a „magyar paraszt”, mondván: ugyan már, hát mit mondanak – és csendesen asszisztált és bedőlt a politikai kalandoroknak.
  Aztán lettek, akik jól jártak, összeszedték magukat, de lettek százezer számra egzisztenciát-vesztett munkanélküliek, napszámosok, vagy elvegyültek a közmunkások közt, jobbik esetben maradhattak a minimálbér árnyékában a volt nagyüzemben, de immár csak alkalmazottak. Ha nem munkanélküliek. Azóta volt gabonaégetés, gazdatüntetés, terményborogatás, tejkiöntés; szőlő- és gyümölcsös kivágás, parlagfű és még ki tudja, mi jön, de a magyar mezőgazdaság még ebben az állapotban is konkurencia a Nyugatnak.
  Ha ezt akartad, magyar paraszt, feladtad a létbiztonságot, akkor ezt tudomásul kell venni. Ha nem, tenni kell ellene!

FÜLÖP PÉTER