AZ ARADI TALÁLKOZÓ

1988. augusztus 28-án került sor Grósz Károly, az MSZMP főtitkára és Nicolae Ceausescu román pártvezető „munkatalálkozójára”. A találkozó és annak utóélete  nem teremtett jobb életet a romániai magyarság számára, de hozzájárult a szocializmus magyarországi és romániai erőinek szétveréséhez, a rendszerváltás felgyorsításához.

TÖBBFRONTOS HÁBORÚ

1988 nyarán már minden fronton javában dörögnek a politikai és gazdasági fegyverek. A legfontosabb front az USA vezette tőkés világ és a Szovjetunió vezette szocializmus között húzódik, bár erről az akkori MSZMP-ben jórészt már hallgatnak. A tőkés Nyugat közelinek érzi a pillanatot, hogy visszaszerezze mindazt, amit 1917-ben és 1945-ben elvesztett. A Nyugat nem akar véres ellenforradalmat, barikádokat, ezért csendes rendszerváltást készít elő. Még másfél év választja el a világot Gorbacsov és Bush máltai találkozójától, amikor is Gorbacsov gyakorlatilag visszaadja mindazt, amit Sztálin megszerzett 1945-ben.  
  A második fronton a szocialista országok küzdenek a túlélésért, gyakorta egymás ellen. Mindenkinek megvan a maga baja, adósság, belső ellenzék, ellátási gondok. A Nyugat ezeket felnagyítva ellenük használja. Senki sem mer nyíltan szakítani a szovjetekkel, mert még nem lehet tudni, mi is lesz valójában. Ugyanakkor mindenki dörgölődzik a Nyugathoz. Grósz Károly felveti a szovjet csapatok kivonásának kérdését. 1988-ban a magyar vezetés a diplomáciai kapcsolatok felvételéről tárgyal Izraellel és Dél-Koreával. Ezzel feladja addigi szövetségesi politikáját az arab államok, illetve a Koreai NDK irányába.
  A harmadik front Magyarországon belül van. 1988 májusában Kádár János távozik a hatalomból, de a szocializmus keretei még megvannak. A Nemzeti Kerekasztal, amelyen a hatalmon lévő MSZMP megegyezik a hatalom átadásáról az ellenzékkel, csak 1989 júniusában ül össze, de a polgári ellenzék erői lassan felállnak. Az ellenzék minden vonalon támadja az MSZMP-t, a nemzetiségi kérdést, az adósság kérdését, a romániai magyarok ügyét és a Bős-Nagymarosi vízierőmű ügyét választva a fő csapás irányának.
  A negyedik frontot az MSZMP vezetésén belüli küzdelmek alkotják. 1988 májusa óta Grósz Károly a főtitkár, de nincs koncepciója a jövőről, ezért hol a szocializmust védi, hol a kapitalizmusnak tesz egyre több engedményt. Ráadásul egyedül van. Berecz János szocializmusban gondolkodik ugyan, de Grósz nélkül. Objektíve ellenfelekké válnak. Nyers Rezső szociáldemokrata Magyarországról álmodik. Pozsgay Imre, Szűrös Mátyás valamilyen nép-nemzeti polgári országról. Németh Miklós, Horn Gyula nyíltan a kapitalizmust akarja. A szereplők más-más irányba mennek, de érdekeik néhány dologban találkoznak. Végleg meg akarnak szabadulni a Kádár-rendszertől, azaz a szocializmus maradványaitól, mert e nélkül nem lehet a tőkés ellenforradalmat békésen átvinni, amit megígérnek a Nyugatnak. Ennek érdekében meg akarnak szabadulni Grósztól, aki minden hibája ellenére igyekszik legalább valami keveset megőrizni a szocializmusból.

PROVOKÁLJUK A ROMÁNOKAT

A román vezetés látja a romániai szocializmust fenyegető veszélyeket. Többféle választ adnak. Szigorítják a belső rendet, nagy állami programokat indítanak be, és nem utolsó sorban a románság megnyerése érdekében kihasználják a magyarellenességet. 1988 nyarán Romániában nagyszabású programot hirdetnek a vidék átalakítására. A magyarországi ellenzék ezt falurombolásnak nevezi, és az MSZMP is átveszi a szóhasználatot. Június 27-én tízezrek tüntetnek a Hősök terén. Az ellenzék szervezi, de a kormány nem tesz ellene semmit. Augusztus 20-án Straub F. Brunó, az Elnöki Tanács elnöke a három és félmillió kisebbségben élő magyar ügyének vállalását az ország nemzeti feladatai között nevezi meg. Szűrös Mátyás, a KB akkori külügyi titkára kijelenti, hogy a magyar kisebbség számára személyi, kulturális és területi autonómiát akarunk, és ehhez nemzetközi segítséget is igénybe veszünk.
  Grósz érti, hogy ebből nagy baj lesz. A Politikai Bizottság augusztus 23-i ülésén Grósz elfogadtatja a vezetéssel a véleményét: a Politikai Bizottság „helyteleníti azonban, hogy egyes szónokok a román-magyar kapcsolatokat érintő kérdésekről nem megfelelő formában szóltak.” Ez azonban nem sokat jelent. A románok határozott lépésre szánják el magukat. Azonnali főtitkári találkozót kezdeményeznek. Augusztus 26-án rendkívüli ülést tart a Politikai Bizottság. A magyar-román főtitkári találkozó ügyében Szűrös, mint külügyi titkár tesz javaslatot. Kádár ilyen súlyú kérdést többnyire maga terjesztett elő. Grósz átengedi ellenfelének. Most is, mint gyakran, tévesen méri fel a helyzetet. Arra számít, hogy a találkozó előre jelezhető kudarcát rákenhetik a Szűrös - Pozsgay csapatra. Az ülésen jól kivitatkozzák magukat, majd döntenek: Grósz 28-án, azaz két nap múlva menjen. Grósz ebbe is belemegy.

GRÓSZ TÉVEDÉSE

Grósszal nem sikerül megértetni, hogy egyáltalán nem a magyar-román viszonyról van szó, hanem a kádári örökségről, a szocializmusról és az ő személyes sorsáról. A Grószra oly jellemző bizonytalankodás újra eluralkodik. Ha jó pontokat akar szerezni a nacionalista csapatnál, akkor fel kell adnia a kádári külpolitikai örökséget. Ezzel pedig elveszti a párt kommunista részének támogatását, ebbe viszont Grósz is és vele együtt az egész párt belebukhat. Több lehetőség kínálkozna. Összehívni a Központi Bizottságot, és a csatát ott megvívni. Megtámadni a külügyi vezetés nacionalista, és a belső politikai ellenzékkel nyíltan kapcsolatot kereső vonalát. Vagy ha semmi sem megy, akkor legalább húzni az időt, mivel Grósz nincs felkészülve az útra. Grósz rosszul választja ki a magyar delegációt is. Major László, a KB Iroda vezetője ugyan az ő embere, de nincs külpolitikai súlya. Szűrös Mátyás, a KB akkori külügyi titkára és Szokai Imre, a külügyi osztály helyettes vezetője pedig nyíltan románellenesek.

FÉLREMAGYARÁZOTT TALÁLKOZÓ

A román fél fontosnak tartja a találkozót. Ceausescu bízik abban, hogy stratégiai tárgyalást folytathat Grósszal, nem kevesebbről, mint a szocializmus jövőjéről. Sokoldalú találkozókon már korábban is elmondta, hogy a tőke átfogó támadást indított a szocialista országok ellen, s vagy együtt menekülnek meg vagy sehogy sem. Azzal is tisztában van, hogy Magyarország közeledik a tőkés rendszerváltáshoz, és nem akar a szomszédjában egy tőkés országot. Meg is mondja: „Mi úgy ítéljük meg, hogy az Önök reformjának egyes kérdéseivel nem jó úton haladnak… Nem tudjuk, hogy miért történik az egyes szocialista országokban, beleértve Magyarországot is, hogy szorgalmazzák a magántulajdonon alapuló gazdaságok kialakulását.”
  Grósz kínlódik, skizofrén helyzetben van. Hangoztatja, hogy „nyílt szívvel, fogadó készen” jöttünk, másrészt elő kell adnia a magyar fél hivatalos javaslatait, amire szinte biztos a román elutasítás. A magyar koncepció nem a szocializmus nagy sorskérdéséről szól, hanem két kis ország problémájáról. A magyar érvek sem jók. „Nem minősítünk másokat, de mi elviseljük, ha bennünket minősítenek.” A mondat szép, csak az augusztus 20-i beszédek fényében nem igaz.
  Ceausescu látja, hogy Grósz szorult helyzetben van, s belemegy több magyar  javaslatba. Elfogadja a nemzetiségi deklaráció ötletét is, de ellenzi, hogy Magyarország felelősséget vállaljon a romániai magyarokért. Magyarországtól azt kéri, hogy a romániai állapotokról „ne dezinformálja a saját lakosságát”. A magyar fél erre nem reagál. Ceausescu emlékezeti Grószt, hogy a szocialista országok egyszer már elítélték Titó Jugoszláviáját, és tévedtek. Elítélték a kínai szocializmust is, és tévedtek. „Hagyjuk, hogy az élet bizonyítsa be, melyiknek volt igaza.” Grósz nem mer belemenni a stratégiai eszmecserébe. Gesztust tesz a románoknak: tudomásul veszi a falufejlesztési programhoz fűzött magyarázatot. Ez utóbbi miatt a magyar ellenzék, sőt MSZMP-beli vezetőtársai és az akkor már nyíltan jobbra húzó média ráhúzza a vizes lepedőt.
  Az MSZMP vezetése nacionalista szárnyának, Pozsgaynak, Szűrösnek tudniuk kellett, hogy a magyar-román problémákat nem lehet megoldani olyan szövetségi rendszeren belül, amelynek mindkét ország a tagja. A Szovjetunió érdeke ugyanis nem az volt, hogy az egyik félnek igazat adjon a másikkal szemben, hanem az, hogy mindkét országot a szövetségi rendszerben tartsa. Ennek érdekében hol az egyiknek, hol a másiknak tett gesztust, miközben ostorozta a különutas román politikát. Időről-időre pedig kijátszotta őket egymás ellen. Ugyanez volt Hitler politikája Horthy és Antonescu irányába, és ez a mai USA-politika lényege is. A NATO-ban sem lehet megoldani a nemzetiségi kérdéseket a magyar érdekek alapján, csak az amerikai, illetve a „közös” NATO-érdekek alapján.
  A nacionalista szárny célja azonban nem is a magyarság helyzetének javítása volt, hanem a nemzetiségi kérdés ürügyén a romániai szocializmus támadása, a magyar szocializmus erőinek felszámolása. Ezt bizonyítja az is, hogy egy évvel Arad után, amikor a román vezetés közös fellépést javasol a lengyelországi tőkés fordulattal szemben, az MSZMP vezetése elutasítja, kimondva: „Értékelésünk szerint a szocializmus eddigi gyakorlata nem alkalmas az új kihívások megválaszolására. A megoldás a demokratikus szocializmus kialakítása”. Ezt hívják igazi nevén kapitalizmusnak.

EPILÓGUS

Grósz Károlyt 1989 októberében leváltják, az MSZMP-t feloszlatják. Ceaucescut 1989 decemberében máig tisztázatlan körülmények között megölik Bukarestben. A szovjetek mindkettőjüknek segítséget ígérnek, de nem segítenek. Szűrős ugyanezen év október 23-án kikiáltja a köztársaságot. Magyarország is, Románia is tőkés útra lép.

GRÓSZ KÁROLY ÉS NICOLAE CEAUSESCU