A GAZDASÁGI RENDSZERVÁLTÁS ALAPTÖRVÉNYE:
A TÁRSASÁGI TÖRVÉNY

1988. október 5-7-én az Országgyűlés elfogadta a gazdasági társaságokról szóló 1988. évi VI. törvényt. Az országot irányító Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkára és a Magyar Népköztársaság miniszterelnöke ekkor Grósz Károly. Ez a törvény teremti meg a jogi lehetőséget arra, hogy a magántőke vállalatokat hozzon létre. Ez az első és döntő lépés a tőkés ellenforradalom, a rendszerváltás gazdasági oldalának megteremtésében.

AZ MSZMP VEZETÉSÉÉ A TELJES FELELŐSÉG

A rendszerváltás számos aktusáért okolhatjuk a rendszer ellen fellépő ellenzéket, s a tőkés külföldet. A társasági törvény azonban tisztán a hatalmon lévő politikai elit, az akkori MSZMP vezetésének műve és felelőssége, amelyhez a polgári ellenzéknek lényegében nem volt köze. Hogyan is történt?
  Az MSZMP Politikai Bizottsága 1988 májusában, még a Kádár Jánost leváltó pártértekezlet előtt megvitatja a társasági törvény irányelveit. Nem tudják, nem merik végleg eldönteni a kérdést, így az a Központi Bizottság májusi ülése, sőt a májusi pártértekezlet elé kerül.
  A frontvonalak elég világosak. Kádár és a vezetés marxista erői értik a veszélyeket. Ők emlékeznek Lenin 1922. januári figyelmeztetésére, amit a Szovjetunióban bevezetett új gazdasági politika kapcsán írt: „az új gazdasági politika szükségképpen a kapitalizmus bizonyos fokú erősödésére vezet”. Világos, erről szól minden gazdasági reform, ez önmagában nem gond. Lenin azonban bizonyos feltételekhez köti ezt a politikát: „az új gazdasági politika nem változtatja meg a munkásállam lényegét”. Ez a politikai lényeg, a gazdasági lényeg pedig az, hogy nem szabad átlépni azt a határt, amelyen túl a kapitalizmus legyőzi a szocializmust. „A proletár állam, ha hű akar maradni lényegéhez, a szabad kereskedelmet és a kapitalizmus fejlődését csak bizonyos mértékig és csak azzal a feltétellel engedheti meg, hogy a magánkereskedelmet és a magángazdasági kapitalizmust az állam szabályozza (felügyelet alatt tartja, ellenőrzi, megállapítja formájukat, rendjüket stb.).”
  Az MSZMP marxista erői értik, hogy a magyar gazdaságot fejleszteni kell, és ebben az egyik eszköz, hangsúlyozzuk, az egyik eszköz lehet a tőkés piaci elemek átvétele. Ennek volt hagyománya is, hiszen hasonló célokat követett az 1968-as új gazdaságirányítási mechanizmus is. A marxista erők gyenge pontja, hogy épp ekkor váltják le Kádárt, és az új főtitkár, Grósz Károly nem tudja a programadó, irányító vezér szerepét ellátni. Grósz nem képes maga mellé állítani a pártvezetés más marxista erőit sem, köztük Berecz Jánost. Ráadásul maga is ingadozik, s ezzel akaratlanul is a szocialistaellenes erők malmára hajtja a vizet.
  Az MSZMP-vezetés revizionista erői, Nyers, Pozsgay, Németh és mások már nem egyszerű reformra gondolnak, nem modellváltásra, ahogyan akkor mondták, hanem rendszerváltásra. Ők is ismerik Lenin figyelmeztetését a kapitalizmus veszélyéről, hogyne ismernék, de ők éppen ezt akarják. Erősségük, hogy mellettük áll az értelmiség jelentős része, s ezen keresztül a sajtó is. Ráadásul folyamatos kapcsolatban vannak a polgári ellenzékkel.

KÁDÁR ELŐTT ÉS KÁDÁR UTÁN

Nyilvánvalóvá válik, hogy ezt a törvényt nem lehet elfogadni, amíg Kádár hatalmon van. Elvetni sem lehet, mert a pártvezetés revizionista erői nem engedik, de azért sem, mert maga a reform, mint eszköz a marxista erők programjában is szerepel. A pártvezetés így a törvény irányelveit a Központi Bizottság és a Pártértekezlet elé terjeszti. Az 1988. májusi előterjesztés olyan, hogy abba mindenki azt magyaráz bele, amit akar. Világos, hogy a pártvezetés nem lát más utat, mint visszalépni a szocializmus építésében, engedni a tőkés gazdaság, sőt a tőkés politikai rendszer egyes elemeit. Nyíltan azonban erről senki sem beszél. Az anyag igyekszik elfogadtatni a szélesebb pártfórumokkal és a közvéleménnyel, hogy nem a kapitalizmus – ezt a szót senki nem is használja – hanem „az állami és szövetkezeti tulajdon hatékonyabb működésének előmozdítása” a cél. Olyan célok is szerepelnek, mint a termékszerkezet korszerűsítése, sőt „az egyéni megtakarítások gazdaságfejlesztése, így közösségi célokat is szolgáló legális befektetési lehetőségeinek” bővítése.
  Sem a Központi Bizottság 1988. májusi ülésén, sem a pártértekezleten nem válik világossá, hogy hol van az a határ, ameddig a pártvezetés hajlandó elmenni, de amit nem akar átlépni. Az előterjesztés ugyan kimondja a kulcsmondatot, azt, amire Lenin NEP-politikája is épült: „Többszektorú gazdasági rendszerünkben továbbra is az állami és szövetkezeti tulajdon jelenti a gazdaság alapját”. Azonban mindjárt hozzáteszik, hogy a törvény akkor fog működni, ha ehhez kiépítik a piacgazdaság mechanizmusait, azaz lesz új adópolitika, bérreform, értékpapírpiac. Az anyag utal arra, hogy „a kiegészítő, kisegítő jellegen túllépve, feltehetően megnő a magántulajdon gazdasági szerepe. Mindez azonban a társadalmi tulajdon meghatározó szerepét nem veszélyezteti.”
  Kádár rosszul értelmezi a pártértekezletet. Abból indul ki, hogy elnökként befolyása lesz a politikára, lesz egy jó, megfiatalított Központi Bizottság, és egy új főtitkár, aki az ő politikai örökségét fogja folytatni. Nem ez következik be. Kádár ugyan elnök lesz, de hatalom nélkül. Az új Központi Bizottságból kiszorítják Kádár híveit. Grósz formálisan elismeri a kádári örökséget, de más úton kíván haladni.

  Kádár beszéde a pártértekezleten erre a téves értékelésre épül. A beszéde ahelyett, hogy lerántaná a leplet a kapitalista ellenforradalom veszélyéről, megnyugtatja a tagságot: „a készülő gazdasági társasági törvény megőrzi az állami és a szövetkezeti tulajdon meghatározó szerepét, de számol azzal a ténnyel, hogy a szocialista társadalom építésének hosszú történelmi szakaszában korlátozott mértékben még fennmarad a magántulajdon is, és ezt célszerű törvényben megszabott keretek között integrálni gazdasági életünkbe.”
  Kádár kimondja az alapvető politikai követelményt is, amelyek mellett a szocializmus megmaradhat, de ezek megvalósítására már nem lesz befolyása. „Pártunk a munkásosztály történelmi céljainak eléréséért, a szocialista társadalom felépítéséért küzd. Minden döntésének kiindulópontja és célja, egész tevékenységének értelme és lényege, hogy hazánkban eredményesen folytatódjék a szocialista társadalom építése. A szocializmus útján előrehaladásunk legfőbb biztosítéka a népi hatalom.”
  A májusi pártértekezlet határozata is ebben a szellemben készül: „Tovább kell folytatni a gazdasági reformot, amely egy szocialista piacgazdaság működési feltételeinek kialakítását szolgálja.” Ez a mondat azt sugallja, hogy semmi többről nincs szó, mint az 1968-as reform folytatásáról. Ez azonban nem igaz. A következő mondat egyébként erre utal is, de erre nem figyelnek: „Szükség van új társasági törvényre, amely lehetővé teszi a gazdálkodás szervezeti kereteinek bővítését, a kollektív tulajdonosi érdekeltség erősítését, ösztönzi közös vállalkozások létrehozását, a magánvállalkozások és a külföldi működő tőke fokozott bevonását”.
  A májusi pártértekezlet nem ad elég alapot a marxista erők harcához, de tovább tágítja a revizionista erők lehetőségeit. Nem csoda, hogy a Politikai Bizottság 1988 szeptemberében – immáron Kádár nélkül – utat enged a társasági törvénynek, sőt elveti azokat a korlátozásokat is, amelyeket tavasszal biztosítékként még beépítettek a tervezetbe. Figyelemre méltó, hogy a Politikai Bizottság itt már csupán rábólint a Grósz-kormány meghozott döntésére, s nem játszik önálló szerepet.
  Júliusban Grósz Károly miniszterelnöki minőségben az USA-ba látogat, s fogadja Reagan elnök. Grósz bejelenti: lehetségesnek látja a magántulajdon arányának lényeges növelését. 1988 novemberében Németh Miklós veszi át a kormányt, és felgyorsítja a rendszerváltás előkészítését. 1989 januárjától megszületik a törvény az egyesülési és a gyülekezési jogról, a sztrájkjogról, a lelkiismereti- és vallásszabadságról és a gazdálkodó szervezetek és a gazdasági társulások átalakulásáról. 1989 októberében az Országgyűlés az alkotmányba is átvezeti a változásokat. 1989. október 23-án pedig kikiáltották a Magyar Köztársaságot.

MIT ,,KÖSZÖNHETÜNK"
A TÁRSASÁGI TÖRVÉNYNEK?

„A gazdasági alaptörvény 1988 végén elkészült (1988. VI. tv.), ez a piacgazdaság alapja máig. A rendszerváltás gazdasági alapja.” Ez Glatz Ferenc akadémikus summás véleménye, és igaza van. „A társasági és az átalakulási törvénnyel a lelépő politikai elit még a kerekasztal-tárgyalások megkezdése előtt megalkotta a váltás jogi feltételrendszerét” – teszi hozzá Bozóki Tamás.
  Az 1990-es választásokon a magántulajdonra épülő piacgazdaság válik minden politikai párt programjává. (Leszámítva természetesen a Munkáspártot.) A Nyers Rezső vezette MSZP legfeljebb abban különbözik a többitől, hogy a vegyes tulajdonon alapuló piacgazdaságot hangsúlyozza: „a tulajdonszerzés és a tulajdonnal való rendelkezés szabadságát kívánjuk. (…) A magántulajdon a növekedés egyik nélkülözhetetlen hajtóereje. (…) Elkötelezzük magunkat a tulajdonformák sokszínűsége mellett, alkotmányosan is garantálni kívánjuk a különböző formák (köztük a külföldi tulajdon) gazdasági jogegyenlőségét és a tulajdonlás biztonságát.”
  A magánszektor egyre nagyobb hányadot foglal el a nemzeti jövedelemben. Részesedése 1989-ben, azaz még a formális tőkés rendszerváltás előtt 5%, 1990-re, a jogi értelemben vett rendszerváltás idejére azonban már 25%. Az első tőkés kormány, Antall József kormánya 1994-ig ezt felviszi 55 százalékra. A többit Horn Gyula MSZP-SZDSZ kormánya teszi hozzá. Kormányzása végére, azaz 1998-ra a magántulajdon aránya eléri a 80 százalékot, és nagyjából itt tartunk ma is.
  A rendszerváltó ellenzék azóta is nyalogatja sebeit, és revánsról álmodik. Belementek ugyanis abba, hogy 1988-ban az MSZMP vezetésének rendszerváltó, revizionista része maga vigye keresztül a társasági törvényt, és a politikai hatalom birtokában gazdasági pozíciókra tegyen szert. Ahogy mondani szokás, jó időben jó helyen voltak. Így születtek a legendás vagyonok, amelyek ma is az MSZP és az SZDSZ mögötti gazdasági erők bázisát alkotják.