BŐS-NAGYMAROS: A RENDSZERVÁLTÁS ,,KÉSZ ÁTVERÉSE"

Húsz esztendeje, 1988. szeptember 12-én az Országház előtt olyan eseményre került sor, amihez hasonló 1956 óta nem volt. 30-40 ezer ember tiltakozó gyűlést tartott. Ezúttal a bős–nagymarosi vízlépcső megépítése ellen. A bős–nagymarosi vízlépcső elleni támadás a rendszerváltó hazai és külföldi erők egyik legnagyobb trükkje volt. A környezetvédelem jelszavával a legkülönbözőbb politikai nézetű embereket fordították a kormány ellen. Sikerült egy platformra hozni a különböző ellenzéki erőket. Védekezésbe, sőt zsákutcába kényszerítették a kormányt, hozzájárultak a tőkés ellenforradalom kivívásához. A kérdés nem úgy hangzott, hogy kell-e erőmű a Dunán. A kérdés úgy hangzott: kell-e szocializmus, amely „dunaszauruszt” épít, és ezért rossz, vagy inkább kapitalizmus kell, amely nem épít ilyet, ezért jó?

KELL-E ERŐMŰ?

Magyarországon nincsenek jelentős energiaforrások, ezért a külföldtől függünk. A Duna mindig is természetes lehetőség volt villamos áram termelésére. A kérdés mindig az, hogy mibe kerül az erőmű, milyen hasznot hoz, és milyen károkkal jár. Erre a kérdésre minden kor más és más választ adhat, hiszen a technika fejlődik, és a gazdasági helyzet is módosul. Ami ma drága, az holnap nagyon is elfogadható lehet. A dunai vízi erőmű gondolata kézenfekvő volt. Nem véletlen, hogy nem a szocialista időkben találták ki, hanem már 1911-ben felmerült az ötlet, és 1935-ben Bornemissza Géza iparügyi miniszter terjesztett elő ilyen irányú javaslatot. Az erőmű azonban sohasem épült meg, többnyire nem volt rá pénz. Amíg működtek a magyar bányák, nagy szükség sem volt rá. Néha meg a világesemények sodorták el.
  Az ügy az 1970-es években lett időszerű, amikor az 1973-as olajválság megmutatta, milyen súlyos következményekkel jár, ha egy ország egyoldalúan függ az olajtól. Ekkoriban a világhelyzet is jónak tűnt. Csehszlovákiával jóban voltunk, és a nyugati országok is örültek volna, ha javul a Duna hajózhatósága. Később még az osztrákokat is sikerült bekapcsolni. Ebben az időben a magyar gazdaság felfelé ívelt, úgy tűnt, hogy lesz pénz is rá. Így született meg 1978-ban a magyar-csehszlovák meg­állapodás „Gabčíkovo-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer megvalósításáról és üzemeltetéséről”.

ÖSSZEHANGOLT HAZAI ELLENZÉKI
ÉS KÜLFÖLDI TÁMADÁS

A bős–nagymarosi vízlépcső elleni támadás az ellenzék és külföldi támogatóik egyik politikai eszköze volt a tőkés ellenforradalom végrehajtásában, hasonlóan a nemzetiségi kérdéshez, az erdélyi faluromboláshoz. Az ellenzék még a szocializmus évei alatt kiépíti állásait. 1984 augusztusában az akkor 35 éves Vargha János vezetésével megalakul a Duna Kör, amely nyíltan harcot hirdet a vízlépcsőrendszer építése ellen. A Nyugat természetesen rögtön mellé áll, 1985 decemberében alternatív Nobel-díjjal ismerik el a Duna Kör és vezetője tevékenységét. Itt tűnnek fel olyan személyiségek, mint Sólyom László, jelenlegi köztársasági elnök. A nagy trükk lényege az, hogy – miként Ripp Zoltán írja később a rendszerváltásról szóló művében – a szervezetnek „nem kellett fölfedni direkt hatalmi politikai tartalmát”, hanem az egész úgy nézett ki, mint a természetért aggódó magyar értelmiségiek nemzetmentő akciója. Természetesen az igazság más volt.
  Az MSZMP 1988. májusi pártértekezlete fontos lépést tesz a rendszerváltás felé, hiszen leváltják Kádárt. Mégsem lehet még a tőkés erők győzelméről beszélni. A csata kétesélyes. Láthatóan Grósz Károly, az új főtitkár arra megy, amerre az események sodorják. A rendszerváltó erők elhatározzák, hogy folyamatos nyomás alatt tartják Grószt, leválasztják róla és elszigetelik a kommunista erőket.
  1988 nyarán úgy tűnik, hogy a bős-nagymarosi ügy lecsendesedik. A parlament júniusi ülésszakán Király Zoltán, az MSZMP renitense, később szociáldemokrata színekben tündöklő újságíró javasolja, hogy állítsák le az építést, de nem tárgyalják a javaslatot, a döntést őszre halasztják. Király vélhetően nem egyeztet az ellenzék vezetőivel és külföldi támogatóikkal, mert nekik nem a leállítás az érdekük. Az ő érdekük, hogy az üggyel minél tovább tudjanak nyomást gyakorolni a Grósz-kormányra. Fel kell tehát gyorsítani az eseményeket. A döntésben nyilván szerepet játszik az is, hogy Grósz nyári USA-beli látogatása elég ellentmondásosan sikerül. Nem győzi meg teljesen az amerikai vezetést, hogy az ő emberük.
  1988 júliusában az Egyesült Államokban alapítványt hoznak létre, amely külföldön szervezi és pénzeli az erőmű, azaz a magyar kormány elleni fellépést. A szervezet élére az 52 éves Lipták Bélát szemelik ki, aki 1956-ban a budapesti Műegyetem hallgatójaként „jeleskedik”, majd az USA-ban találja meg boldogulását. Tom Lantos, a magyar ügyekben közvetítő kongresszusi képviselő karolja fel. Egyetemi oktatói munkájából és 1956-os emlékeiből jól megél az USA-ban. A magyar politikusok közül Nyers Rezső tartja vele a kapcsolatot.

AZ MSZMP-VEZETÉS FELELŐSSÉGE

Az erőmű ügyének politikai, szocializmus-ellenes felhasználásáért nem az akkori MSZMP vezetése felelős. Ez teljes egészében a rendszerváltó erők műve. Az MSZMP vezetését azért terheli felelősség, ahogyan az ügyet kezelte. Mint eddigi történeteinkben láttuk, az MSZMP vezetése a rendszerváltással összefüggő egyetlen nagy kérdésre sem mondott igent mindaddig, amíg Kádár János hatalmon volt. Az 1988. májusi pártértekezleten eltávolítják Kádárt, kicserélődik a vezetés. Június 28-án a Politikai Bizottság megtárgyalja az erőmű ügyét, és felkéri a kormányt (ekkor Grósz a főtitkár is, a kormányfő is), hogy a „beruházással kapcsolatos problémákat tekintse át, komplexen vizsgálja meg, beleértve a beruházás esetleges leállításának következményeit is”. Felkéri a kormányt arra is, hogy az egész ügyet vigye a parlament elé, s engedjenek teret „jó szándékú, de eltérő véleményt képviselő szakembereknek” is.
  A pártvezetés hibás döntést hoz. Nem mondja meg az embereknek, ami nyilvánvaló volt akkor is. Nem mondja meg, hogy az ellenzék nem a környezetet akarja megvédeni, hanem a szocializmust akarja megdönteni. Ettől fogva a pártvezetés folyamatosan védekezik, és az emberek, akik más kérdésekben támogatnák a pártot, elbizonytalanodnak.
  A vezetés döntése hibás azért is, mert nem zárja ki az építkezés leállítását, bár nem mer, nem akar politikai döntést hozni. Hibát követnek el azzal is, hogy kiadják a kezükből a döntést, ami megpecsételi az ügy további sorsát.
  Az ügy intézését a 46 éves Maróthy Lászlóra bízzák, aki ekkoriban környezetvédelmi és vízgazdálkodási miniszter. Maróthy agrármérnökként végzett, de a kádári időszak tipikus káderútját járja be, az egyetemi KISZ-bizottságtól az MSZMP vezetéséig. 31 évesen a KISZ első titkára lesz. 1980-tól a budapesti pártbizottság első titkára. Köztudottan a Kádár-család kedvence és protezsáltja, de ezzel a lökéssel sem tud igazán magasra emelkedni. 1988 nyarán már egy karrierje végén járó politikus.
  Szeptember 7-én a kormány elfogadja Maróthy előterjesztését arról, hogy folytassák az építkezést. Ezt követően robbantják ki a parlament előtti tüntetést, amelynek előkészületei korábban megtörténnek. Olyannyira, hogy még az osztrák zöldek parlamenti frakciójának vezetőjét is ideszervezik. A pártvezetés szeptember 13-án meghallgatja Fejti György KB-titkár tájékoztatóját a parlament előtti tüntetésről. Egy héttel később a Politikai Bizottság részletesen tárgyalja a parlament elé menő, igencsak vitás kérdéseket, mint például a társasági törvényt vagy éppenséggel az erőmű ügyét. Az előterjesztés rámutat arra, hogy a „vízlépcső rendszert ellenző körök is fokozták tevékenységüket”. A Politikai Bizottság, összhangban a Grósz-kormány álláspontjával, végül is az erőmű megépítése mellett foglal állást. Elkezdődik azonban a magyarázkodás, miszerint, ha most kellene dönteni, bizonyosan nem csinálnánk. Sőt, bevesznek egy olyan pontot, miszerint az „üzemeltetés időszakára létre kell hozni egy társadalmi bizottságot, amelynek jogosultságot kell adni az üzemeltetés (…) ellenőrzésére”. 1988. október 7-én a parlament ugyan az építés mellett dönt, de a novemberben hatalomra kerülő Németh Miklós miniszterelnök 1989-ben leállítatja.

MIT ,,KÖSZÖNHETÜNK" AZ ERŐMŰ ELLEN FELLÉPŐKNEK?

A dunai erőmű a mai napig nem épült meg. Az eredeti tervek szerint az erőmű a magyar villamos áram termelés 5 százalékát adta volna, és ez növekedett volna. Ez ma nincs. Az egész terv előnyeit egyelőre Szlovákia élvezi, amely a ráeső építkezéseket elvégezte, s ha nem is teljesen az eredeti formában, de élvezője az ügynek. Könnyen lehet, hogy a jelenlegi helyzetben, amikor az energiaforrásokért valóságos háború folyik, mégis születik majd döntés az erőműről. Drágábban és később.
  Az erőmű-ügy sajátos módon lejáratta a zöldmozgalmat. Nem véletlen, hogy a mai Magyarországon nincsenek jelentős környezetvédő erők, civilszervezetek. Pont akkor nincsenek, amikor meg kellene védeni az országot a nemzetközi tőkétől, amely sokkal nagyobb környezeti károkat okoz annál, amit a dunai erőműről valaha is gondoltak.