Mi a bal szemünkkel nézünk a világra. Így sok mindent észreveszünk, amit csak a  jobb szemünkkel nem látnánk. Másként is látjuk a világot, mondjuk úgy, balszemmel. Ezután minden számunkban elmondjuk, miként is látjuk az éppen esedékes eseményeket a saját politikai értékítéletünk alapján, balszemmel.

ELÉG VOLT! - I.

Barátomnak eleinte tetszettek a bankok épületei. Kellenek, gondolta, új színt hoznak a városba. Mostanság már kerüli a bank-negyedeket. Rájött, hogy a sok márványpalota az ő és sorstársai pénzéből épül. Ő pedig nem akar palotákat építeni, főleg másoknak nem, megelégedne már azzal is, ha a pesti lakását ki tudná festetni.
  Barátom eleinte hitt abban, hogy a sok bank majd verseng a kegyeiért. Utóbb kiderült, hogy versengés ugyan van, de az a bankok egymás elleni élet-halál harca. Neki személy szerint a bankok lényegében ugyanazt nyújtják, és mindegyik ugyanolyan keményen lép fel vele szembe, ha elfelejtené fizetni a törlesztést. Barátom soha sem értett a bankügyekhez, nem akart se folyószámlát, se hitelkártyát. Aztán rábeszélték, hogy ez milyen modern, milyen európai, sőt milyen amerikás. A gyárban meg közölték vele, hogy vagy nyit bankszámlát, vagy jövő hónaptól nem kap fizetést. Ugyanis ők is nagyon modernek, európaiak, sőt amerikások, és nem tö­k­ölődnek minden hónapban a fizetési borítékokkal. Az állam törvényt is hozott arról, hogy ezentúl minden pénzügyet a bankon keresztül intézzen.
  Barátom megadta magát, bár nem nagyon értette, hogy amennyiben a bank egy vállalat, a bankszámla meg egy vállalati termék, akkor az állam milyen alapon írhatja elő neki, hogy kötelező megvásárolnia a bank-vállalat termékét. Miért nem írja elő az állam, mondjuk azt, hogy mindenki köteles évente egy nadrágot venni a nadrággyártól?
  Barátom szereti a szabadságot, gyermekkorától hitt abban, hogy „szívünk, míg vágyat érlel, nem kartotékadat.” A bankban gyorsan rájött arra, hogy minden lépését figyelik. Tudják, hogy hol volt, hol, kitől és mit vásárolt. Ha telefonál, magnóra veszik a szavait. Húsz éve nem volt se bankkártyája, se számlája, de embernek nézték. Most már kartotékadat. Ekkor úgy érezte: elég volt! Ez így nem mehet tovább!

ELÉG VOLT! - II.

Ismerősöm mérnök volt egy szocialista nagyüzemben, és sohasem álmodott arról, hogy vállalkozó legyen. A gyárat azonban szétszedték, mérnökre nem volt szükség. Vállalkozó lett. Értett a szakmához, jöttek is a megrendelések. A németek, olaszok, franciák örültek, hogy ismerősöm mindent legyárt nekik, amit kérnek. Jó minőségben, olcsón. Az első csapást a kínaiak jelentették. Tömegével jöttek, és tömegével árulták azt, amit ismerősöm is gyártott. Nem volt olyan jó, viszont olcsóbb volt. Ismerősöm írt a minisztériumnak, a szakszervezetnek, hogy talán meg kellene védeni a magyar munkahelyeket. Semmi, még válasz sem!
  Ismerősöm azt gondolta, hogy mindez a konzervatív kormány tudatlansága, s nagy reményeket fűzött az első szocialista kormányhoz. Ők meghozták a második csapást: beengedték a multikat. Pillanatokon belül ők diktálták az árakat, ők döntöttek a szabályokról. Ismerősömnek is megmondták, hogy vagy feleannyiért adja az áruját, vagy nem veszik meg. Korábbi nyugati partnerei is látták, hogy most lehet nyomni a magyarokat, és nyomták is.
  Ismerősöm, aki még hitt a közösség erejében, a munkásaival igyekezett szót érteni. Emberek! Dolgozzatok többet és jobban, mert ilyen teljesítménnyel elbukunk! Ismerősöm elfelejtette, hogy eltelt húsz év, s az üzem már nem közös volt, amit mindenki magáénak érzett. A tehetségesebbek fogták magukat, és otthagyták ismerősömet, mondván, hogy ennyiért nem dolgoznak. Maradtak a gyengék. Közben a kormányok csak jöttek, és szépen gyarapodtak. Ehhez pénz kell, és a kormányok úgy gondolták, hogy ezt a pénzt tőle veszik el. Elvehették volna a multiktól is, de az olyan macerás. Róla viszont könnyedén húztak le újabb és újabb bőrt újabb és újabb adók, járulékok formájában.
  Ismerősöm tisztelte a törvényt, erre tanították szülei, de egy szép napon döntés elé került: vagy bezárom az üzemet, mert nem tudom fizetni a béreket is, meg az állami adókat is, vagy nem fizetek adót, és feketén fizetek a melósoknak. Az ötlet bejött. Nem csak neki, sokszázezer magyar vállalkozónak is, akiket a törvény vitt a törvénytelenség útjára. A dolgozók még örültek is a feketepénznek, ki gondol ilyenkor a nyugdíjra. Tudta, hogy legfeljebb időt nyer. De talán történik valami! Nem lehet az, hogy tanult emberek, akik irányítják az országot, sőt maguk is vállalkozók voltak, nem lehet, hogy éppen ők ne látnák a valóságot! Ismerősöm közben megkapta az adóhivataltól az utolsó felszólítást. Ismerősöm a józanészre próbált apellálni: fogok fizetni, de most nem tudok, adjanak haladékot. Értéket, minőséget termelek, nem velem van a baj, hanem Önökkel, akik kitermelhetetlen adót szabnak ki. Ismerősöm felszámolta a cégét, eladta az ingatlanját, és hamarosan rájött a trükkre. Az ő helyén új bevásárlóközpontot kezdtek építeni. Kellett a helye, az ő helye a multinak. Meg is kapta, magyar munkások munkahelye árán, ismerősöm egyéni egzisztenciája árán, a magyar kormány segédletével.
  Ekkor úgy érezte: elég volt! Ez így nem mehet tovább!

THÜRMER GYULA