ROHANUNK A TÖBBPÁRTRENDSZERBE

Húsz évvel ezelőtt, 1988. október 4-én a hatalmon lévő MSZMP Politikai Bizottsága megtárgyalja a „pártnak az alternatív szerveződésekhez” való viszonyát. Felgyorsul az a folyamat, amely rövidesen elvezet a pártokról szóló törvény megalkotásához, azaz a többpártrendszer bevezetéséhez. Október 4-e után rohanunk – no, nem a forradalomba, ahogyan Ady írta – hanem a többpártrendszerbe, a kapitalizmusba.

Kádár idején világos határok voltak

Kádár János nem elvi, hanem nagyon is gyakorlati alapon utasította el a többpártrendszert. Többször elmondta, hogy 1948-ig több párt volt Magyarországon. Elvileg maradhattak volna, de Rákosi Mátyás vezetése idején felszámolták őket. Utólag nézve, ez hiba volt. Ugyanakkor legalább ilyen hiba lenne a visszaállításuk egy másik történelmi helyzetben.  Ráadásul ott volt 1956 tapasztalata, amikor az újjászülető pártok kivétel nélkül a szocializmus, a munkás-paraszthatalom ellen léptek fel. A kádári időszak logikája világos volt: ha egy politikai tényező nagyon fontos kérdésekben bírálja a kormányzó pártot, de elfogadja a szocializmust, a szocialista világrendszerhez való tartozást, tegye nyugodtan, de ehhez nem kell pártot létrehozni. Ha valaki a NATO-ba akarja átvinni Magyarországot, és kapitalizmust bevezetni, az nem barát, nem partner, hanem osztályellenség. Ez volt a határ, és ezt Kádár idején nem engedték átlépni, de nem is nagyon vállalkozott rá senki.
  Kádár inkább azt tartotta reális problémának, hogy a munkás, a dolgozó közvetlen részvétele a hatalomban idővel csökkent.  Megjelent egy új réteg, amelyet nem az 1945 előtti polgári rend szült, hanem maga a szocializmus, s ez az új réteg kezdte kisajátítani a vezető tisztségeket is, kiszorítva onnan a munkást és a parasztot. A munkásság, és szélesebb értelemben a nép folyamatos jelenlétének biztosítása a hatalomban alapkérdéssé vált.

Magyarország a kísérleti terep

1988 májusában felmentik Kádár Jánost. Az új vezető Grósz Károly. A pártértekezlet a szocializmus reformját hirdeti meg, nem a kapitalista rendszerváltást. A pártértekezleten szó sincs többpártrendszerről. Módosítani akarják a választási törvényt úgy, hogy a jelöltek kiválasztásába jobban beleszólhassanak különböző közösségek, illetve be akarják vezetni a népszavazást. Világosan kitűzik a határokat is: néphatalom, a termelőeszközök meghatározó részének társadalmi tulajdona, a marxista-leninista párt vezető szerepe, magyarán szocializmus. Ez olyan program, amit még a távozó Kádár is megszavaz. Grósz is támogatja, és nyilvánosan elutasítja a többpártrendszert. Elmondja híres tételét: „Meggyőződésem, hogy egy párt kell, helyesebben kell egy párt. Olyan harci szövetség, amelynek indult, s amilyen lehet, ha megszabadul a rákövesedett eszmei előítéletektől.”
  A program jó, azonban túl általános. Felnyitja a gátat a tőkés rendszer hívei előtt, de teret ad a szocializmust akaró erőknek is. Az amerikai tőkés körök biztatást adnak. Grósz 1988. július 18-27. között az amerikai vezetőkkel tárgyal. Az amerikaiak világossá teszik, hogy Grószra szükség van, támogatják, de tovább kell menni „a reformokban”, azaz a tőkés ellenforradalomban. Az útról készült jelentésbe bele is írják: „Érzékelhető volt, hogy Magyarországot a szocializmus egyfajta „kísérleti modelljének” tekintik. Reformtörekvéseink sikerét vagy esetleges kudarcát általános érvényűnek minősíthetik.” Két aláírás szerepel: Kovács László külügyminiszter-helyettes, későbbi MSZP-főnök, és Grósz Károly.

Kihátrálás a szocializmusból

Október 4-én a Politikai Bizottság elfogadja az Andics Jenő által aláírt anyagot. Andics ekkor 43 éves, egész életében szociológiát tanított a pártfőiskolán, és soha nem volt a kezében reális hatalom. 1988 júniusában nevezik ki az MSZMP propaganda-főnökévé, s hirtelen hatalomhoz jut. A rendszerváltás után egy interjúban így emlékezett: „A kinevezésemet követő héten az Independent újságírója lehozott velem egy interjút, amelynek rendkívül erős visszhangja támadt Magyarországon, mert azt mondtam benne – ez egyébként egy háttérbeszélgetés során történt –, hogy a szocializmus nem más, mint bürokratikus hatalmi diktatúra, és amit látunk, az egy Potyomkin-falu”. Mint bizonyára sejthető, Andics az MSZMP szétverése után sem marad kenyér nélkül. Egy ideig az MSZP zuglói elnöke. 1999-től a TGI Hungary Kft., a Kantar Media Research magyarországi vegyesvállalata ügyvezető igazgatója.   

Andics anyaga az életben nem kerülne a pártvezetés elé, ha Berecz János, a Központi Bizottság 58 éves titkára nem írja alá. De Berecz aláírja, pedig képzett marxista. Kádár 1985-től – Grósz mellett – Bereczet szemeli ki egyik lehetséges utódjának. Az 1956-ról írott könyvén nemzedékek nőnek fel. „Ellenforradalom tollal és fegyverrel” – már a cím is világosan mutatja, hogy a szerző tisztában van az osztályharccal. És mégis…
  Az MSZMP „nem tekinti a szocialista fejlődéstől idegennek a többpártú politikai rendszert, de a jelenlegi magyar viszonyok között nem tartja lehetségesnek alternatív programmal fellépő pártok alakulását, a választási politikai váltógazdálkodás meghonosítását” – mondja az anyag. Ezután következik a teljes szellemi zűrzavar, a marxista-leninista osztályszemléletet felváltja az értelmiségi okoskodás. „A párt és az alternatív politikai szervezetek között politikai vita és küzdelem folyik”- jelentik ki, miközben világos, hogy a már működő MDF, a létrejövő Fidesz, SZDSZ nem politikai vitát akar, hanem a hatalmat. A májusi pártértekezlet még a néphatalom megszilárdítását hirdeti, az október 4-i anyag szerint már „a párt célja a nemzeti közmegegyezés újjáteremtése.”
  Az anyag együtt tárgyalja, ezzel összemossa a szakszervezeteket és az ellenzéki szervezeteket. Akkoriban a szakszervezet komoly politikai erő, közel négy és fél millió tagja van. A hatalom a szövetségesének tekinti. A vállalati szakszervezeti vezetők a párttitkárokkal, ifjúsági vezetőkkel és a vállalatok igazgatóival együtt alkotják az „üzemi négyszöget”. Törvény által biztosított joguk és lehetőségük van a dolgozók életét érintő minden kérdésbe beleszólni, némileg még a termelésbe is. Igaz, a szakszervezetek nem tudnak mit kezdeni a gazdasági gondokkal. Mit csináljon a munkásszakszervezet, amikor az MSZMP egyetértésével az MSZMP-kormány hoz ilyen intézkedéseket? Vigye őket az utcára? Legyenek sztrájkok? A szakszervezeteknek ilyen tapasztalatuk nincs. Az Andics-Berecz anyag viszont erre nem ad választ.
  Az anyag tovább növeli a zavart a tagságban. A párt tagjai – mondja az anyag – „az alternatív szervezetek fórumain nem csatlakozhatnak a párt politikáját lényegi pontokon bíráló álláspontokhoz.” Az ellenzéki gyűlésekre azonban nem a párt egyszerű tagjai járnak, hanem Pozsgay, Fejti György adminisztratív titkár és a többiek. Akkor mit kell gondolni? A Fidesz, az MDF, az SZDSZ barát vagy ellenség? Erre sincs válasz.

Önként adjuk meg magunkat!

Október 18-án a Politikai Bizottság elfogadja a Központi Bizottság novemberi ülésére készülő belpolitikai téziseket. Az MSZMP tovább folytatja kihátrálását a szocializmusból. A párt vezető szerveiben megkezdődik a párt önmarcangolása, lejáratása. A kishitűséget terjesztik a cselekvés lehetőségének felvázolása helyett. „Ma a legfőbb ellentmondás az ország objektív helyzete és az azt reálisan érzékelni nem képes társadalmi tudat között feszül” – mondja az anyag, teljesen tévesen. A fő kérdés ekkor már a tőkés ellenforradalom és a szocializmus erői között van. Kapitalizmus vagy szocializmus, a tőkések hatalma vagy a munkások hatalma? Az anyag – ahelyett, hogy kimondaná, hogy a pártvezetés szocialista-ellenes erői megbénítják a pártot – süketelésbe kezd: „Az ellentmondás két pólusa között közvetítő hatalmi-döntési mechanizmus nem alkalmas a szükséges politika kidolgozására”. Majd hozzáteszi: „a pártvezetés és a kormány politikai legitimitása eltűnőben van”. A tézisek szerint „a párttagság nem vállalja a folyamatosság továbbvitelét az elmúlt másfél évtized politikájával”, illetve „nem akar és nem tud együttdolgozni a korábbi politikai döntéshozók túlnyomó többségével”. Ez a megállapítás nem igaz, csak arra jó, hogy a párt szinte önként letegye a politikai fegyvert.
  Ez az anyag kezdi meg az MSZMP belső feldarabolását. A párttagokat csoportokba osztja, világossá téve, hogy az „újító, reformgondolkodásúak” a kedvesek, és nem a „hagyományos” gondolkodásúak. A vezetés meghirdeti a feladatot: összegyűjteni a „reformok iránt elkötelezett kommunista, a haladó szocialista, a baloldali demokratikus, a népi-nemzeti indíttatású erőket”.
  A KB elé menő Andics-Berecz tézisek lényegében pozitívan szólnak az ellenzéki pártokról. „Az utóbbi időben a párton kívül megszaporodtak az ország reális helyzetét feltárni kívánó, alternatív javaslatokkal előálló csoportosulások.” Megszületik a grószi MSZMP egyik legkárosabb és leghibásabb tétele: „Nem lehet utat nyitni a pártértekezlet előtti állapotok visszarendezéséhez, sem pedig a polgári restaurációs törekvéseknek”.
  „Ideológiai feszültséget jelent az egypárt-többpárt kérdése. A párt a társadalom felé nyíltan vállalja, hogy a XIV. kongresszusig terjedő időszakot a szocialista pluralizmus kiépülése átmeneti periódusának tekinti, amelyben eldőlhet, hogy az objektíve létező érdekek pluralizmusa pártok formájában vagy más típusú politikai szervezetek, egyesületek formájában intézményesül.”
  A KB novemberi ülésén Berecz hiába áll ki az egypártrendszer mellett, az előbb említett anyagot olvasva, aligha lehet komolyan venni. A kérdés valóban eldől. A tőkés rendszert akaró erők párttá kívánnak szerveződni. Az MSZMP vezetése pedig ehhez segítő kezet nyújt. A párt kommunista erőinek összefogása helyett megkezdik a párt megosztását, a kommunista erők kiszorítását. Hamarosan megszületik a törvénycsomag is. Ehhez még az is kell, hogy Grósz távozzon a miniszterelnöki hatalomból, és a rendszerváltás kulcsfigurája, Németh Miklós legyen a miniszterelnök.