Csepel-sziget északi csúcsán kialakult falu eredetileg mezőgazdasági jellegű helység volt, ám kedvező földrajzi fekvése miatt dinamikusan fejlődő ipari centrummá vált. 1840-ben még 600, 1941-ben már 46 000 lakosa volt. Ez a gyors átalakulás mindenekelőtt a községbe telepített – Weiss fivérek által alapított – nagyüzemnek tudható be. Az 1867-es kiegyezés után kialakult helyzet kedvezett az iparosodásnak s felgyorsította a polgárosodás-proletarizálódás ellentmondásos folyamatát. A község gazdasági, majd politikai életének központja a gyáróriássá terebélyesedő üzem lett, melynek sorsa összefonódott a község életével. 1897-től az üzem a hadsereg egyre jelentősebb hadianyag-szállítója lett. Ez megalapozta a gyár jelentőségének növekedését, különös tekintettel a Monarchia háborús készülődésére, illetve a hosszú háború kirobbanására. Mindez természetesen rányomta bélyegét a gyár létszámának alakulására: míg 1892-ben 25 ember dolgozott a Weiss családnak, 1910-ben már tízezer fő.
  A gyár munkásságának viszonya az üzemvezetéshez korántsem volt idillikus. 1903-ban megalakult a Szociáldemokrata Párt és a Fémmunkások Szakszervezete, amelyek sztrájkok sorozatával fejezték ki a proletariátus elégedetlenségét. A gyárat hadiüzemmé nyilvánították, katonai szigort vezettek be, de az osztályharc csak fokozódott. Az őszirózsás forradalom tiszteletére Munkástanácsot szerveztek, a KMP megalakulásakor pedig a munkásság nagy része csatlakozott a kommunistákhoz. A Tanácsköztársaság államosította a gyárat. A honvédő háború idején a munkások ezrei jelentkeztek a Vörös Hadseregbe, és sokan életüket áldozták a szocialista hazáért.
  

A munkáshatalom leverése után visszatért Weiss Manfréd. A termelés mélypontra zuhant. 471 munkás maradt a gyárban, de 1923 végén már tízezer munkás dolgozott a nagyüzemben. Az 1929-es gazdasági válság átmenetileg újra visszavetette a teljesítményt, ám a második világháború hadikonjuktúrája ismét fellendülést hozott, mígnem a háborús pusztítások, a gépek leszerelése nehéz helyzetbe juttatta az egykor híres ipari központot.
  Csepel dolgozói a legsúlyosabb időkben is helytálltak a fasiszta rémuralommal szemben. Szabotáltak, szervezték az ellenállást, megakadályozták az üzem teljes kiürítését, és 1944 decemberében élére álltak Csepel lakossága evakuálását előíró parancs megtagadásának. A „13-as bizottság” segítséget nyújtott a szovjet erőknek a község felszabadításához.
  A háború befejezése után gyors iramban újjáépítették a gyárat, s kapacitása hamarosan meghaladta a Horthy-rendszerben elért eredményeket. A nagyüzem államosításával a szocialista iparosítás éllovasa, az országos munkaverseny kezdeményezői lettek. 1960 végére már 32 000 ember dolgozott a gyárban. Később ez a létszám csökkenő tendenciát mutatott, de így is elérte a 26000 főt. Természetesen más üzemek is létesültek a községben: a Magyar Posztógyár, a Csepeli Fésűsfonó, Mauthner magtermelő, papírgyár, Magyar Nemzeti Szabadkikötő, Kőolajipari Vállalat, stb.
  A község fejlődését jótékonyan befolyásolta gyárainak prosperálása, munkát biztosított, élénkítette a helyi kulturális-politikai életet, s lehetővé tette egy impozáns lakásépítési program megvalósítását. A virágzást mutatta, hogy 1949-ben a nagyközségből megyei város, 1950. január elsejétől pedig Budapest része, a XXI. kerület lett.
  A rendszerváltást követően a gyárak nagy részét leépítették, a munkásságot elbocsátották és dezorganizálták.
  Vörös Csepelt halálra ítélték.

HEGEDŐS SÁNDOR