Állok a Csepel Művek felújított I. kapuja előtt. Megváltozott itt minden. Sivár, gondozatlan, koszos, gazos a környék. Szomorú látvány.
  Ahol egykor tömött sorokban jöttek-mentek a munkások műszakváltáskor, most csak néhány leszegett fejű, szomorú arcú munkás lézeng a gyár területén.
  Szomorúan megyek át a kapu alatt, melyet a felújítás óta nem világítottak ki. Sosem.
  Elmegyek az egykori Nagykalapács üzem előtt, ahol csend honol. Nem adja már a kalapács az üzem előtt elhaladók lépteihez az ütemet. Bántó csend ez a munka zajához szokott fülnek. Megyek, én is leszegett fejjel, de így is látom az elhanyagolt, piszkos utakat, betört ablakokat, a széttört virágtartó kőedényeket, a rozsdamarta kapukat, omladozó falakat.
  Halott ez a gyár!
  Nem hallom a megszokott gépek zaját, a daruk dübörgő hangját sem. Alig van forgalom, embereket néha látok. Egy-két kis eldugott utca mélyén van csak élet. Távolból látom a külföldiek által modernizált erőmű kéményeinek füstjét, termelik az energiát meg a hasznot a külföldi tulajdonosnak.
  A lepusztult gyárterületen sokan próbálnak megélni: van étterem, kocsma, virágbolt, szerviz, szálló, nyomda, raktár, alkatrészekből szerelt kínai kerékpárt árusító üzlet. Nyomasztó. Nem megyek tovább. Nem akarom látni az egykori gyáróriás pusztulásának többi nyomait. Miért tűnt el a Szerszámgépgyár, az Egyedi Gépgyár, a Fémmű, Acélmű, Csőgyár, Varrógépgyár, Kerékpárgyár?
  Hol vannak a tanműhelyek, ahol az ipari tanulók tanulták a szakmát? Mit csinál a sok megalázott, kisemmizett, munkáját vesztett munkás? Eszembe jutott az egyik internetes blogban író gúnyos megjegyzése: „Olyan kőbaltás gyárra nincs szükség, amely tologatós, golyós számítógépre cseréli el a gyártott termékeit”…
  Fogadatlan prókátorként, néhány tény a „kőbaltásnak” titulált gyárról:
  Itt találta fel az egyik munkás a légpárnás köszörűt, itt tervezték és gyártották azt a WF-225 típusú marógépet, mely Brüsszelben nagydíjas lett. Itt készült a méltán világhírű P-10, P-20 jelzésű Pannónia motorkerékpár, itt készítették a motorház-megmunkáló automata gépsorokat, a varrógépeket, a konfekció ruhagyári gépek sokaságát. Itt öntötték a motorházblokkokat a világhíres Csepel teherautókhoz, itt gyártották az acélcsöveket, itt öntöttek rézhuzalt a Kábelművek számára. Sorolhatnám még.
  Elismert szakmunkások, technikusok, tervező-mérnökök és fénykorában 38000 munkás által lettek világhírűek ezek és más termékek. Nem cserélték golyós számológépre az itt gyártott termékeket. Jó piaca volt a csepeli gyár termékeinek. Valóban cseréltek, de olajra, gázra, elektromos energiára, vasra, rézre, alapanyagokra, mindenre, amire nem csak Csepelnek, az egész országnak szüksége volt.
  Sajnos ma már nincs termelés. A rendszerváltozás „nagy magyar” privatizátorainak, a szabadrablás nagymestereinek egyszerűbb volt bezárni a gyárakat, eladni mindent, amit lehetett, és „jó” kupec módjára teletömni a zsebüket. Megalázni, kisemmizni a dolgozókat, lassan a föld színéről eltörölni a gyáróriást.
  Nem csoda, hogy elkeseredett emberek élnek Csepelen is, akik ma már messze elkerülik a gyárat, egykori munkahelyüket. Pedig várták Csepelen is, mint mindenütt, a változást. Az ígéretek és a nagy csalódások országa lettünk. A kiszolgáltatottaké, olyan emberek által vezetve, akik a pénz mögött nem látják az embert.
  Miért történhetett ez?
  A válaszom az: mert nem védtük meg a gyárunkat, a munkahelyeinket, és nem harcoltunk a jogainkért. A munkás jól tudja, a munka kell, mert az szolgálhatja a jövőt, a fejlődést, a családok boldogulását. A munka ad értelmet és jólétet mindenkinek.
  Egy lehetőségünk maradt: vissza kell állíttatnunk a tisztességesen elvégzett munka becsületét, melyhez a hatalomnak munkahelyeket kell teremtenie!
  Küzdenünk kell, összefogva jogos érdekeink védelmében.
  Ha már ellopták a múltunkat, meggyalázzák jelenünket, legalább próbáljuk megvédeni a jövőnket.
  Közös felelősségünk ez, melyért összefogva kell harcolnunk!
  Ébresztő emberek, munkások, csepeliek!

NAGY JÁNOS