CSELEKEDJÜNK! ELÉG VOLT A MAFFIAORSZÁGBÓL!

Elegem van!
„A szocializmusban nem volt minden fenékig tejföl, de tisztességesen megéltünk. Biztos munkahelyem volt a szerencsi cukorgyárban. A cukorgyárat bezárták, engem is leépítettek. Sebaj, mentem a szerencsi csokoládégyárba. Megvette a Nestlé és ma már nem gyártanak csokoládét. Megint az utcára kerültem. Elegem van abból, hogy a munkaügyi hivatalban naponta alázzanak meg.”

Elegünk van!

Húsz év óta arról papolnak, hogy szép, új, demokratikus országban fogunk élni. De mi a valóság?
  Húsz éve mindenki dolgozhatott, aki akart. Ma hivatalosan 400 ezer embernek nincs munkája, nem hivatalosan egy milliónak.
  Húsz éve a pályakezdőket tárt karokkal várták a munkáltatók. Ma körülbelül 80 ezer pályakezdő fiatal indítja életét munkanélküliként.
  Húsz éve napi 8 óra munkából elfogadhatóan meg lehetett élni. Ma sokszor 13-15 óra is kevés.
  Húsz évvel ezelőtt volt nemzeti ipar, ma multik vannak. Húsz éve volt önálló nemzeti termelés, önálló tudományos háttérrel. Ma a külföldi cégek összeszerelő üzemei jelentik az ipart.
  Húsz éve sem voltunk gazdagok, de sok mindent megengedhettünk magunknak: üdülést, éttermet, szórakozást. Ma vagy az egyik, vagy a másik, de gyakrabban egyik se.
  Húsz éve senki sem lehetett milliárdos, de a túlnyomó többségnek elfogadható élete, biztos jelene, és kiszámítható jövője volt. Ma bizonytalan a jelened, kiszámíthatatlan a jövőd.
  Húsz éve nem kellett adót fizetnünk. Ma – ha csak egy kicsit is jobban keresünk az átlagnál – a fizetés felét elviszi az állam. Mit kapunk cserébe? Bezárt kórházakat, lezüllesztett oktatási rendszert, bezárt vasútvonalakat, megfizethetetlen közlekedési díjakat.
  Húsz évvel ezelőtt rend volt. Tudtad, hogy mi a jó és mi a rossz. A rendőr melletted állt, a rendőr mögött meg ott állt az állam. Ma rosszak a törvények, lopnak a politikusok, a korrupció felfalja az országot. A rendőr nem áll melletted, és a rendőrt se védi meg saját állama.

Elegünk van!

„Értelmiségi voltam, mikrovállalkozó lettem, magyarul kényszervállalkozó. 1993-ban, amikor elkezdtem, pontosan fele annyi volt az órabérem, mint ma. De az akkor jó pénz volt. Ahogy telt-múlt az idő, egyre többet kellett dolgoznom azért, hogy „reálszinten” biztosítsam magamnak és családomnak ugyanazt a jövedelmet, mint ami az indulásnál megvolt. Mára elértem a fizikai határt. Nem lehet többet dolgozni napi 12 órás munkánál, beleértve a hétvégéket, nemzeti és egyházi ünnepeket is. Nem megy! Valaha értelmiségi voltam, mára kikoptam minden korábbi szakterületemből. Elindultam az öregedés útján. Nekem már nem kínálnak tálcán se új munkalehetőségeket, se a megélhetést biztosító nyugdíjat. Azt sem tudom, hogy megérem-e egyáltalán a nyugdíjat. De ha meg is érem, a jövedelmem kevés lesz a megélhetéshez. Volt persze saját „magánnyugdíj” biztosításom, de 10 év után felmondtam, mert nem tudtam fizetni, és a beígért nyugdíj nevetségesen alacsony volt. A „Ratkó-gyerekek” korosztályába tartozom, akiknek nagy része ma még aktív dolgozó. De mi lesz, ha mi teljesen kiöregszünk? Kinek a munkájából fognak eltartani bennünket? Nagyon, de nagyon elegem van!”

Elegünk van!

„Az Alföld közepén sokáig jó üzlet volt a libatenyésztés. Ment az üzlet sokáig. Aztán jött a madárinfluenza. Kiirtották az egész állományt. Igaz, kifizették a káromat, de nem rögtön, csak később. Senkit sem érdekelt, hogy addig miből fizetem a munkásokat, a rezsit, az adókat. Akkor hallottam először, hogy néhányan a halálba menekültek az adósság elől. Nagy nehezen talpra álltam. Akkor – ki tudja, miért – felemelték a kukorica árát, az energia árát, meg mindennek az árát, csak éppen a libáért adtak kevesebbet. Most meg ideengedik a négy mancsot, akik azt bizonygatják, hogy a libák tömése állatkínzás. Megmondom őszintén: én vártam és vártam, hogy a magyar kormány csak megvéd engemet is, mint ahogyan a francia kormány védi a francia parasztot. Meg kell, hogy védjen, hiszen az én szavazatommal kaptak hatalmat. A magyar kormány azonban füle botját sem mozgatta. Most hallottam másodszor, hogy újabb ismerősök lettek öngyilkosok. Mit tehetek? Legyek én is öngyilkos? Nem, de eladom a céget, felhagyok álmaimmal. Új életet próbálok kezdeni, de nagyon elegem van mindenből.”