Mi a bal szemünkkel nézünk a világra. Így sok mindent észreveszünk, amit csak a  jobb szemünkkel nem látnánk. Másként is látjuk a világot, mondjuk úgy, balszemmel. Ezután minden számunkban elmondjuk, miként is látjuk az éppen esedékes eseményeket a saját politikai értékítéletünk alapján, balszemmel.

OKTÓBER 23.

Az önkormányzatok a Munkáspártot is hívják koszorúzni, de mi nem megyünk. Március 15-én igen, október 23-án nem!
  Furák ezek a rendezvények. Ott vannak azok, akik 1956-ban tényleg csináltak valamit, és ott vannak azok, akik semmit sem tettek, vagy éppenséggel nem is éltek akkor, de most kényelmes történelmi sámlit látnak 1956-ban, amire felállva tovább lehet kapaszkodni. Érdekes, hogy ez a sámli már húsz év óta kitart. Az előbbiek már megöregedve állnak ott, megtörve, némileg csalódottan is. Igaz, kaptak kitüntetéseket, a tábornoki szabóságban varrtak nekik új egyenruhát, de ez a világ mégsem az övéké. Feszélyezettek, szomorúak. Az utóbbiak, a mai elit viszont jól érzi magát. Ez az ő világuk, a pénz világa.
  A szónoklatokban mítosszá formálódik a múlt, a tények már nem számítanak. Mindenki úgy emlékszik, hogy az egyik oldalon voltak a Korvin-közi srácok, a másikon meg Nagy Imre, de voltaképpen ugyanazt akarták. Az igazság persze az, hogy voltak ott még néhányan. A Köztársaság téri pártházat, a rádiót, a vidéki laktanyákat védő katonák, kommunisták és nem kommunisták, magyar emberek milliói, akik úgy gondolták, hogy ők kemény munkával egy új világot teremtenek, ahol nincsenek földesurak és tőkések. Egy új világot, amely a dolgozóknak, a munkásnak ad értelmes, emberi életet. Valami olyasmit, amiről Petőfi, Táncsics, Ady, József Attila századok óta álmodtak. Őket ma nem hívják meg sehova. Kitüntetéseiket nem hordhatják, múltjukat meg kell tagadni, vagy legalábbis el kell felejteni.
  Igen, ők voltak a barikád másik oldalán, ott, ahol nem kidobni akarták a szocializmust, hanem javítani, szebbé tenni, de mindenekelőtt megvédeni. Mi becsüljük őket ezért, és azért is, hogy a mai Magyarország az ő kezük nyomát viseli. Ők is a nemzet részei, s mi köszönettel tartozunk nekik.

NEM MENTEM EL A NEMZETI CSÚCSRA

Nem mentem el a nemzeti csúcsra. Igaz, nem is hívtak meg. A Munkáspárt csak ünneprontó lett volna. Ott már mindenki mindenkit ismer, már mindenki volt kormányon, és mindenki volt ellenzékben is. A magyar kapitalizmushoz mindenki hozzátette a magáét, az MSZP is, a Fidesz is, az MDF is, az SZDSZ is. Ott ülnek minden nap a parlamentben, nézik, hallgatják egymást, a szövegelés nem egymásnak szól, hanem a televíziónézőknek.
  Mi nem mehettünk oda, mert a szemükbe mondtuk volna: uraim, nem ti vagytok az ország! Nem mentem el azért sem, mert voltak-vannak – ahogyan szépen mondják – alkotmányos aggályaim. A miniszterelnök azzal tanácskozik, akivel akar, de nem hozhat létre döntő, sőt még helyeslő fórumokat sem. Nem mentem el a nemzeti csúcsra, pedig nagyon szeretném, hogy végre egyezzünk meg néhány dologban. Nem jó az, ha Gyurcsány kapásból kontráz mindent, amit Orbán mond, csak azért, mert ő mondta. És persze az sem jó, ha Orbán hallani sem akar arról, amit Gyurcsány mond.
  Szóval, én nagyon szeretném, ha duma és veszekedés helyett házakat építenénk, munkahelyeket teremtenénk, egyszóval alkotnánk. Igen ám, de a nemzeti csúcsra odacitált urak és hölgyek pont erre nem képesek. Nem egymással kell kiegyezniük, ezzel nem sokra mennénk, a társadalommal kell új egyezséget kötni az alapvető gazdasági és szociális kérdésekben. Nem lehet, és nem akarunk tovább úgy élni, hogy minden terhet a dolgozókra hárítsanak. Ezt viszont csak a dolgozók harcolhatják ki maguknak. Nem várhatják az MSZP-től, de még a Fidesztől sem.

NEM AKAROK AMERIKAI VÍZUMOT

Nem akarok amerikai vízumot. Tudom, különc vagyok egy olyan világban, ahol az a sikk, ha valakinek egy éves vízuma van. Egyszer láttam valakit, akinek tíz egész évre volt flepnije az USA-ba, mondanom sem kell, hogy ő volt a király. Nem jó érzés olyan országban élni, ahol az minősíti a nemzet, a haza teljesítményét, hogy az amerikai hatóságok a kérelmek hány százalékát utasították el. Az amerikaiak ezt bedobták, a mi politikacsinálóink meg bevették. Még büszkék is arra, hogy ma már tíz százalék alatt van az elutasítások aránya.
  Szóval, nem akarok amerikai vízumot. Egyáltalán nem vagyok büszke, hogy Bush a múlt pénteken bejelentette: most már minden magyar méltó arra, hogy közép-európai lábát Amerika szent földjére tegye. Persze biztos volt, hogy megteszi bejelentését. Ő is tudja, mi is tudjuk, hogy a mostani válságért ők a felelősek. Ők vettek hitelre autót, házat, repülőt, helikoptert, az ő bankjaik adták számolatlanul a kölcsönöket. Ők a felelősek azért, hogy Szentgotthárdon elbocsájtják a magyar munkásokat. Ők beszélték rá a magyar középréteget, hogy kicsinyke megtakarításaikat amerikai bankok „bombabiztos” részvényeibe fektessék, s most ezek a papírok semmit sem érnek.
  Igen, zöld utat kaptunk Amerikába! Csakhogy nem a békési paraszt fog utazni, vagy az esztergomi autógyár munkása, de még a magyar levélkézbesítők sem ott fogják eltölteni szabadságukat. A gesztus, a könyöradomány a magyar uralkodó elitnek, a körülöttük zsongó értelmiségnek szól. Szóval, én nem akarok amerikai vízumot.

THÜRMER GYULA