A gazdasági világválság nem a semmiből jött: a nyugati, főleg amerikai pénzmágnások idézték elő mérhetetlen haszonvágyukkal. Nem volt elég, hogy csak a fizetésünket költsük termékeikre, hitelekbe kényszerítettek bennünket reklámmal és ígéretekkel. Miközben immár a bérünket is csak hitelekből fizették. A lufi, a kapitalista pilótajáték mára kipukkadt. Most ki kell fizetni az adósságot, és az ő jövendőbeli hasznukat is. Nekünk, a bérből és fizetésből élőknek. Amerikában rossz lesz. Azonban mivel mára a magyar gazdaságot kiszolgáltatták a Nyugatnak, az államot Gyurcsányék privatizálták, nálunk minden odaveszhet: munkahely és nyugdíj, autó, lakás. Jelen és jövő. Ha továbbra is hiszünk az ígéreteiknek.

Mit jelent a válság? Híradóban mutogatott zuhanó tőzsdei árfolyamokat, ideges brókereket, érthetetlen pénzügyi dumát? Kit érdekel mindez, a mi ügyünk ez egyáltalán?
  Az már talán feltűnt, hogy egy ideje sokkal többet fizetünk az élelmiszerekért. Csak január óta 15-23 százalék az emelkedés. Rendszeresen, legalább háromhavonta megugrik a gáz- és áramszámla is. Ez volt az első lépés, bő éve észlelhetjük Magyarországon. Nyugaton ez még korábban kezdődött. Washingtontól Brüsszelig már jó egy éve tudják, hogy nagyon nagy a baj.

Csak megpróbálták a válságot csillapítani a lakosságtól, a dolgozóktól beszedett extra-pénzzel. Ezt szolgálták az áremelkedéssel egy időben megjelenő, meglepően kedvező hitel-lehetőségek is: lakástól a tévén át a gyerek beiskoláztatásáig bármire. Mi történt?

KEDVEZŐ KÖRNYEZET

Vagy pontosabban, mikor kezdődött? A kilencvenes évek végén, a szocialista tábor bukásakor. A „kommunista veszély” megszűntével Amerikában és Nyugaton egy sor gátlás eltűnt. Megvolt rá a lehetőség, hogy egyre kevesebb adóforintot, majd a vállalatok hasznát se pazarolják szociális kiadásokra. A melós lázadása addig veszélyes, amíg szervezett, amíg a rendszer, a hatalom alapelveit veszélyezteti. A Szovjetunió, a szocialista országok szétverésével ez a fenyegetés megszűnt. A nyugati tőkés lefaragta költségeit, bezárt iskolát és kórházat, növelt munkaidőt és csökkentett bért, de egy bizonyos szint fölé már nem lehetett menni. A Rotchild bankár-család egyik idős, sokat megélt tagja fogalmazta meg ezt akkor találóan: ha tovább folytatnánk, az új Lenineket teremtene. A gátlástalanabbak pedig megtalálták a megoldást az új típusú profitszerzésre.

VIRTUÁLIS VALÓSÁG

Az alapötlet egy tőzsdei részvény vásárlási-eladási módszer volt. A lényeg: a „shortolás”. Magyarul rövid távú üzletet, részvényeladást jelent annak előzetes birtoklása nélkül. Azaz hitelre veszel valamit, ami nem kerül a tulajdonodba, s amin a tőzsdén nyersz, ha felmegy az ára, s akkor a különbözetből neked is jut. Azonban nincs megtermelt érték, sokszor nincsen ténylegesen gazdát cserélő áru sem. Ha esik az árfolyam, néhány tőzsdecápán kívül a hitelező és a rendszert pénzelő bankok visznek mindent. Az elmúlt másfél évtizedben a világ tőzsdéi szárnyaltak, csak a magyar részvényindex, a BUX is majd hússzorosára növekedett. Ennyivel erősebb lett volna a magyar gazdaság? Ennyivel többet érnének a magyar cégek? Ennyivel gazdagabbak lettünk volna? Ugye, hogy nem.   
  Az egész nem volt más, mint egy pilótajáték. Mit jelent ez? Magyarországon már sok ilyesmire volt példa a Baumag lakásszövetkezeten át, az egyszerű csalásig. A lényege: tegyél pénzt egy cégbe, ami állítólag foglalkozik valamivel – a lakóparktól lefele a mosószappanig bármivel –, ám nyereséged csak akkor lesz, amennyiben új vevőt, új pénzt hozol. Abból fizetnek ki téged is, a te hasznodat is. Egyszer viszont kiderül, hogy nincs áru, az egész csak a pénz kicsalásáról, ellopásáról szólt.
  Nos, így működött ez a tőzsdéken is, milliárdszoros nagyságrendben. Amit vettek és eladtak az vagy semmit, vagy a valóságnak csak elenyésző töredékét érte.

PILÓTÁVAL A BUKÁSBA

A világ meghatározó pénzmágnásai, politikusai tökéletesen tisztában voltak a rendszerrel, annak törékenységével, de hát észvesztő hasznot hozott. Egy amerikai bankvezető keresett addig havi százezer dollárt, az hirtelen milliókra emelkedett. Amiből persze jutott a rendszert jóváhagyó és elnéző politikusnak. Mit lehet ilyenkor tenni?
  Emelni a szerencsejáték tétjén. A globális piramisjátékba belevontak mindenkit, akinek volt valamije. Az állam például megengedte a nyugdíjalapoknak, hogy vagyonukat részvénybe fektessék. Azaz a dolgozótól beszedett pénzt olyasmire fordítsák, ami már akkor nyilvánvalóan nem ért annyit, amennyi. Ugyanezt eljátszották a társadalombiztosítás esetében: azaz a kórházakat, rendelőket, állami és magánorvosokat is bevonták a játékba. Értelemszerűen nem maradtak ki ebből az egyetemek, iskolák sem.
  Ezután jöttek a családok. A már fentebb említett lakáshitel, autóhitel, tévéhitel, vagy bármi, amiről a reklám meggyőzött. Nulla beszálló részlettel, fedezetként a még meglévővel: házzal, megélhetéssel, gyereked jövőjével, a tanulmányi hitellel.
  A befolyt pénz pedig ment a tőzsdékre. A tényleges értékeket pedig elkezdték felhalmozni a játék irányítói. Ezért emelkedett az arany ára, de ezért ment felfelé az olaj és gáz, a nyersanyagok értéke. Ezért emelkedett a villany- és gázszámla ára is.
  Készültek az összeomlásra. Tudták, hogy bekövetkezik. Időzíteni kellett csak, hogy ők addigra kiszálljanak. A megszerzett extra haszonnal pedig beszállnak a válságba kényszerített reálgazdaságba: vagyis potom áron megszerzik a gyárakat, üzemeket, házakat, mindent. Addigra emberek tömegei lesznek munka nélkül, s ki tudja, mennyiüknek árverezik el a házat a feje felől. Aztán szép lassan vége lesz a krízisnek, mint 1929-33-ban is. Az állam megmenti a bankok egy részét, de főleg fontosabb tulajdonosaikat. Miből? A bérből és fizetésből élők adójából. Innentől a politikus is jobban szolgálja a tőkét, a proli is tudja, hol a helye. Aztán meg, kezdeni lehet újra, valami más módszerrel.