A magyarországi iparosodás a XIX. század végén, a XX. század elején viszonylag gyors növekedésnek indult. A munkásság vezető, szervező politikai pártja ekkor a Magyarországi Szociáldemokrata Párt volt. A szociáldemokrata pártnak és a szakszervezeteknek a munkásság soraiban való térhódítása, a marxista eszmék elterjedése a munkásmozgalmat rövid időn belül a nemzeti haladás vezető erejévé tették. A századforduló utáni években azonban az európai szociáldemokrata pártok nagyobb részében megerősödtek a megalkuvó, reformista nézetek. A nemzetközi és egyben a hazai szociáldemokrácia ezzel a fordulattal végképp letért a kapitalizmus forradalmi úton történő megdöntésének útjáról, és a polgári demokráciával való kiegyezés politikája került előtérbe. Áruló, megalkuvó politikájuk a XX. század során még többször visszaköszön. Ilyen a Tanácsköztársaság megdöntése utáni Bethlen – Peyer paktum, majd az 1956-os és 1988-89-es kapitalista restaurációban játszott szerepük.
  Ebből az opportunista felfogásból egyenesen következett, hogy a szocdem párt tevékenységének súlypontja a munkásság politikai célkitűzéseiről egyre inkább átbillent pusztán gazdasági követelések hangsúlyozására. A korai szocdem párt, miközben elvitathatatlan érdemeket szerzett a munkásosztály megszervezésében, ideológiai nevelésében és szociális helyzetének javításában, politikáját a harc helyetti egyezkedések, alkalmazkodás a burzsoá állam törvényeihez, és a munkásarisztokrácia kialakulása jellemezte. Az MSZDP – bár a munkástömegek felett gyakorolt befolyása továbbra is megmaradt – elvesztette a jogát a munkásosztály vezetésére. (A mai magyar szociáldemokrácia ettől még inkább eltávolodott. Legjelesebb képviselőjének, az MSZP-nek, nemcsak a munkáspárt-jellege szűnt meg, ellenkezőleg, a nemzetközi tőke elsőszámú kiszolgálójává vált.)
  Az I. világháború kiélezte és elmélyítette a magyar társadalom valamennyi ellentmondását. 1919-ben Jászi Oszkár így jellemezte a jobboldali szocdem vezetők magatartását: „Ennek a pártvezetőségnek nagy többsége talán sosem csinált volna forradalmat, ha a katonaság, a diákság és a munkásság egy részének váratlan föllépése egyszerre élére nem állította volna a helyzetet”. Ebben az időben két jelentősebb csoport képviselte a magyar munkásmozgalom forradalmi balszárnyát. Az egyik a szocdem párt baloldali ellenzéke, olyan ismert személyekkel, mint Rudas László, László Jenő, Vágó Béla, a másik, a forradalmi szocialisták csoportja, élén, Kelen Józseffel és Hevesi Gyulával. Bár tisztán látták, hogy a forradalmi fejlődés legnagyobb akadálya a szocdem párt megalkuvó magatartása, nem jutottak el annak a felismeréséig, hogy a történelem egy új típusú forradalmi párt megalakítását követeli. Ehhez Kun Béla és elvtársainak hazaérkezése kellett. Kunék már márciusban megalakították az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt Magyar Csoportját, majd november 4-én Moszkvában a Kommunisták Magyarországi Pártját. Hazaérkezésük után azonnal hozzáláttak a munkához. Az orosz tapasztalatokat alapul véve világosan látták a szociáldemokrata párttal való szakítás szükségességét. A forradalmi szocialisták, akik a szocdem párttól függetlenül tevékenykedtek, azonnal felismerték az új párt megalakításának elkerülhetetlenségét. Hasonló gondolatokra jutott a régi szocdem párt balszárnya is. Azonban a szocdem párttagság nagyobb része hallani sem akart egy új párt megszervezéséről.
  Kétségtelen, hogy Kun Béláéknak igazuk volt. A szociáldemokrata párton belül nem lehet eredményesen harcolni egy új típusú párt létrehozásáért. Sajnos történelmi tény, hogy ez az ideológiai harc a legfontosabb időszakokban szünetelt. Így volt ez az 1919-es, és az 1948-as pártegyesülés után is. Mindkét esetben – bár különböző politikai háttérrel – a szociáldemokráciával való egyesülés, a hatalom megszerzése háttérbe szorította a bolsevikokról és mensevikekről szóló, alapvető lenini tanításokat. Ez a súlyos tévedés nagyban hozzájárult nemcsak a Tanácsköztársaság leveréséhez, hanem az 1956-os ellenforradalom kirobbanásához, és az 1989-es tőkés restaurációhoz is. Ma, amikor felszólalunk az MSZP politikája ellen, nemcsak egy burzsoá kormányt bírálunk, hanem egyben a hazai szociáldemokráciával vívunk ideológiai harcot.

GILICZE ATTILA