Az idén november 24-én lesz 90 éve annak, hogy megalakult a Kommunisták Magyarországi Pártja. A magyar kommunisták kilenc évtizede szolgálják a magyar munkásság, a dolgozó emberek, a magyar nemzet ügyét – mondta a Munkáspárt Központi Bizottságának megemlékezésén Thürmer Gyula. Összeállításunkban a Munkáspárt vezetőjének és az ünnepségen felszólalók beszédéből idézünk.

1918 őszén maroknyi fiatalember vállalta, hogy magasra emeli a tűzszínű zászlót. Élükön Kun Béla állt. Ez a 32 éves ember néhány hónappal később Magyarország külügyminisztere lesz, a Tanácsköztársaság lelke.

ÚTTÖRŐK VOLTAK

Mindenben úttörők, mindenben ők az elsők. Magyarországon, ezen az úton előttük még soha senki sem járt. Első a Központi Bizottság is, ahova olyan személyiségek kerültek be, mint Chlepkó Ede, Fiedler Rezső, Jancsik Ferenc, Korvin Ottó, László Jenő, Mikulik József, Pór Ernő, Rudas László, Seidler Ernő, Szántó Béla, Vágó Béla, Szamuely Tibor, és természetesen a KB három titkára: Hirossik János, Rabinovics József és Vántus Károly.Fiatalok voltak, nagyon fiatalok. Húszas-harmincas éveikben jártak. A legfiatalabb Korvin Ottó volt. Azt mondják, hogy a tőkés rendnek nála kérlelhetetlenebb ellenfele nem volt. A Tanácsköztársaság idején ő vezeti majd a Belügyi Népbiztosság politikai nyomozóosztályát. Szamuely Tibor is csak 28 éves. A Tanácsköztársaság hónapjaiban tagja a kormánynak, és fő felelőse a munkáshatalom ellen fellépő erők elleni elhárító munkának. Az ellenforradalmárok kegyetlen bosszút állnak rajtuk.
  Ezek a fiatalok alakítják meg a pártot, ők hozzák létre hetek alatt a Vörös Újságot. Néhány hónap elteltével győzelemre juttatják a szocializmust, kikiáltják a Magyar Tanácsköztársaságot. 133 napig rólunk beszél a világ. Egy pici ország szembeszállt a háborúban győztes Franciaországgal, Angliával.

A magyar kommunisták, akik tegnap még tetőfedők, esztergályosok, aranyművesek, ácsok, alkalmazottak és újságírók voltak, hetek alatt új államot szerveznek, enni adnak az embereknek. Még arra is jut idő, hogy visszafoglalják a Felvidéket. Egy pillanatra úgy tűnik, hogy Lenin álma megvalósul és győz a világforradalom.
  A KMP alapítóit az 50-es években Rákosi fénye árnyékolta be. A Kádár-rendszer ugyan szobrot állított nekik, de a ki nem mondott igazságok miatt nem kerültek méltó helyükre. Ma a tőkés propaganda kiirtja emlékezetünkből a KMP-t is, a Tanácsköztársaságot is, és dicsőséges tetté léptetik elő a fehérterror öldöklését.

HŐSEINK

Tegyük helyükre a proletárhatalom hőseit! Végezzük el azt a munkát, amit elődeink nem tudtak vagy nem akartak elvégezni! Tegyük fiataljaink számára a KMP-t és a Tanácsköztársaságot dicsőséges és követhető példává! Tiszteljük Che Gueverát, de nekünk itt vannak a saját hőseink. Hozzuk elő őket a feledés homályából, tegyük művüket közkinccsé!
  A kommunisták 90 éves történetéből csupán negyven év telt el a hatalomban, a nagyobb rész, közel 50 év a hatalmon kívül. Mindig fel kell állni, akármilyen csapás is érjen bennünket! Mindig kell erőt találni ahhoz, hogy újrakezdjük! Ez a legfontosabb, amit nagyapáinktól és apáinktól megtanulhattunk.
  A Tanácsköztársaság leverése után a kommunistáknak mindent elölről kellett kezdeni. Olyan kiváló egyéniségek láttak munkához, mint Kun Béla, Alpári Gyula, Rákosi Mátyás, Landler Jenő, Hámán Kató és mások. Az ellenforradalmi rendszer igyekezett felszámolni a kommunista mozgalmat, de sohasem sikerült neki. Rákosi Mátyás hosszú évekre börtönbe kerül, Sallai Imrét és Fürst Sándort, a párt két vezető személyiségét kivégezték, de a párt tovább élt. Az a Sallai és Fürst, akiknek kivégzőjét, Károlyi Gyula horthysta miniszterelnököt a múlt héten a szocialista képviselők lelkesen megtapsoltak keménységéért.A mozgalom sorsa újra fiatal emberek kezében volt. A KMP második kongresszusán, 1930-ban húsz küldött volt jelen. Közülük 12-en még nem töltötték be a harmincat, s csupán egy volt negyven évnél idősebb. Ezekben az években írják be nevüket örökre a történelembe Rózsa Ferenc, Révai József, Pothornyik József, Szerényi Sándor és mások.

KOMMUNISTÁK

De lapozzunk egy nagyot! 1956-ban a tőkés ellenforradalom csapásként éri a pártot. Százezrek hagyják ott. De az igazi kommunisták talpra állnak. Olyan nagyszerű emberek vállalják a harcot, mint Kádár János, Münnich Ferenc, Marosán György, Fehér Lajos, Kállai Gyula és mások.

Nem volt ez másként 1989 őszén sem. Kádár Jánost leváltották, és a pártvezetés revizionista erői feloszlatták az MSZMP-t. A magyar munkásság párt nélkül maradt az ellenforradalom ellen vívott harcban, s a csatát elveszítette. Vele együtt elveszítette a szocializmus minden eredményét. A párt legjobb erői, néhány ezer kommunista akkor sem habozott. Elődeinktől merítettünk erőt, amikor húsz esztendeje közösen újjászerveztük a magyar kommunisták pártját, a mai Munkáspártot.
  Húsz éve pártunkat az emberek kifütyülték. Ma tisztelettel vesznek körül, mert tudják: mi, a Munkáspárt mindig az ő oldalukon álltunk, értük harcoltunk. És mindig becsülettel, tisztességgel. Történelmi tapasztalatunk azt mutatja, hogy a párt veszíthet tagságából, elveszítheti szervezeteit, pénzét, de előbb-utóbb mindent visszaszerezhet, ha megmarad a marxizmus-leninizmus talaján. De ha a párt feladja világos marxista-leninista álláspontját, előbb-utóbb megsemmisül, vagy a tőkések táborában köt ki. Mindkettő csapás a munkás, a dolgozó számára, aki egyre jobban felismeri, mit is jelent a kapitalizmus.
  A marxizmus-leninizmus a Munkáspárt eszmei-iránytűje. Olyan erő, amelyet minden nap meg kell védenünk, és gyarapítanunk kell. 2004-2005-ben megvédtük a marxizmust azokkal szemben, akik igyekeztek megszerezni a pártunkat és a tőkés MSZP kiszolgálójává tenni. Megvédjük ma is, amikor a revizionista, megalkuvó erők kihasználják a baloldali emberek békevágyát, félelmüket a fasizmustól, és hamis jelszavakkal igyekeznek őket megnyerni. A revizionizmus ma a nemzetközi munkásmozgalomban is a fő veszély, így küzdelmünknek nemzetközi jelentősége is van.

SZOCIÁLDEMOKRATA ÁRULÁS

A marxizmus-leninizmus következetes képviselete nem képzelhető el a szociáldemokráciától való elhatárolódás nélkül. 1918 novemberétől a KMP folyamatosan leleplezte, hogy miért elfogadhatatlan az MSZDP útja, és miért kell a kommunista úton haladni. A Tanácsköztársaság idején a hatalom birtokában ez a munka háttérbe szorult, és ez is szerepet játszott a munkáshatalom megbuktatásában.

1948-ban a kommunisták és a szociáldemokraták újra egyesültek. A hatalom megszerzése, a szocializmus kivívása elegendő egyesítő erő volt. A pártegységre hivatkozva azonban évtizedeken át nem folyt eszmei-politikai vita, és ha kell, harc a szociáldemokráciával. A Kádár-féle MSZMP-t ezért meglepetésszerűen érte, hogy 1988-ban megalakult a Márciusi Front, azaz a szociáldemokrata szárny felmondta az 1948-as megállapodást, és meghirdette a magyar szocializmus megdöntését, a kapitalizmus bevezetését.
  Ma az MSZP a magyar tőkésosztály egyik pártja, amely csak nevében őrizte meg a szociáldemokráciát. A mi dolgunk, hogy nap, mint nap leleplezzük a szocialisták hazugságait, és a baloldali emberekkel megértessük: a dolgozó ember választása nem az MSZP vagy Fidesz, hanem MSZP, Fidesz vagy Munkáspárt.

VOLT MÁS ÚT

Pártunk fontos történelmi tapasztalata, hogy a marxizmust sikeresen csak a nemzeti sajátosságok figyelembe vételével lehet megvalósítani. Pártunkra ma is jelentős nyomás nehezedik, hogy éljünk úgy, ahogyan egyes nyugat-európai pártok élnek. Mi a magunk útját járjuk. Történelmünk ezt igazolja.
  Gondoljunk csak bele! Ha Sztálin a második világháború után elfogadja a nemzeti sajátosság elvét, akkor nem veszik össze Titóval, nem az imperializmus láncos kutyájának tekinti, hanem szövetségesnek. Ha Hruscsov 1956 után komolyan veszi a nemzeti út lehetőségét, Kínát szövetségesként maga mellett tudhatta volna. Ha Gorbacsov 1989-ben nem igyekszik ráerőltetni Deng Xiaopingre a peresztrojkát, mint a szocializmus reformjának egyetlen üdvözítő formáját, a világ nagyobb része ma akár szocialista is lehetne. Nem biztos, hogy az lenne, de legalábbis lehetne!

Elődeink arra tanítottak, hogy bátran harcoljunk a nemzeti érdekeinkért. A Magyar Tanácsköztársaság hősei jobban és tisztábban küzdöttek a magyar nemzeti érdekekért, mint a magyar tőkésosztályok bármelyik pártja. Nekünk ma kutyakötelességünk védeni a magyar kis-és középvállalkozót a külföldivel szemben, védeni Magyarország önállóságát és jogait a NATO és az EU uraival szemben. Védeni a magyar nemzeti kultúrát a mindent elárasztó amerikai szennyel szemben.

HARCOLNI

Marxista elveink csak akkor érnek valamit, ha van bennünk erő és akarat arra, hogy harcoljunk a tőke, a kapitalizmus ellen. Elődeink arra tanítanak bennünket, hogy nem elég szidni a tőkés rendszert, cselekedni is kell. A magyar kommunisták 1919-ben elvették a hatalmat a tőkésektől és a munkásság kezébe tették. A Horthy-rendszer negyedszázada alatt sokat tettek a szocializmus kivívásáért. A magyar munkásság azonban a szocialista forradalmat mégis szinte ajándékba kapta a történelemtől. Európa háború utáni rendjét a győztes hatalmak megállapodásai, köztük az 1945. évi jaltai megállapodás szabályozta. Magyarország a szovjet zóna része lett.
  1956-ban a magyar párt egyedül nem volt képes megvédeni a szocializmust, csak külső segítséggel. A munkás-paraszthatalmat viszonylag könnyen kaptuk és könnyen is maradt a miénk. Ez a tény évtizedekre elkényelmesítette a pártot, amely arra sem készült fel, hogy egyszer bekövetkezhet 1989. Mi harcolni akarunk a tőke ellen. A mi dolgunk ma nem a forradalom. Ma az a dolgunk, hogy megállítsuk a kormánypártok, a szociáldemokraták és a liberálisok pusztítását. Ma az a dolgunk, hogy Magyarországnak olyan kormánya legyen, amely megfékezi a néhány százezer gazdagot, s végre levegőt, életet, munkát ad a kilencmillió többi magyarnak. Olyan kormánya, amely megvédi Magyarországot. S, ami nem kevésbé fontos: jutassuk be a parlamentbe a munkásokat, a dolgozó embereket, a Munkáspártot, mert a magunkfajta csak önmagában bízhat.

A magyar kommunista mozgalom 90 éve számos kiemelkedő példáját adja az internacionalizmusnak. 1918-19-ben a Lenin vezette bolsevik párt harca, anyagi és erkölcsi támogatása nélkülözhetetlen támogatást jelentett számunkra. A Magyar Tanácsköztársaság viszont a létével adott segítséget Szovjet-Oroszországnak, és azzal, hogy 133 napon át magára vonta az Antant jelentős erőit. Százezer egykori magyar hadifogoly, internacionalista pedig még évekig harcolt a forradalom oldalán.

FASISZTA MÉTELY

A magyar kommunista mozgalom kivette részét a fasizmus elleni küzdelemből. Az antifasiszta harchoz olyan nagyszerű emberek csatlakoztak, mint a mártírrá vált Ságvári Endre, Kulich Gyula, Schönherz Zoltán, továbbá Kállai Gyula, Kádár János, akikből később a szocialista Magyarország miniszterelnökei lettek. Az antifasiszta harc hősei között tiszteljük Rajk Lászlót, Zalka Mátét, Münnich Ferencet is. A Munkáspárt határozottan fellép mindenfajta szélsőjobboldali, fasiszta törekvéssel szemben. Úgy véljük, hogy nem elég a tüzet oltani, bár manapság azt sem nagyon teszik, hanem a tűz okait kell megszüntetni. A nyomort, a kiszolgáltatottságot, a munkanélküliséget kell felszámolni, ami mindig is táptalaja volt a szélsőjobboldalnak.

Tanuljunk belőle!

Az 1950-es években a pártvezetés letért a marxizmus útjáról, és ezért majdnem a munkás-paraszthatalommal fizetett. Mi éppen a Tanácsköztársaság hibáin tanultuk meg, hogy akármilyen jó lehet mások háza, azt nem lehet mindenben utánozni. A magyar szocializmus épületét nem lehet moszkvai tervezőasztalokon megrajzolni. Az emberek becsülték a szocializmust, de nem bocsájtották meg, hogy Rákosi Mátyás, a párt akkori főtitkára egy olyan modellt hozott nekünk, amely egy másik országban, a Szovjetunióban született, ráadásul 20-30 évvel korábban. Rákosiék letértek a marxizmus útjáról, és ezzel megteremtették a lehetőséget Nagy Imre és társai fellépéséhez. Nagy Imre szakított a marxi-lenini elvekkel, és a revizionizmus, a kapitalizmussal való kiegyezés híve lett. A párt látta a hibákat, de Kádár szavaival élve „a hibák feltárását nem követte azok kijavítása, s olyan mély társadalmi válság alakult ki, amely az ellenforradalomba torkollott”.
  1989-ben a magyar kommunista mozgalom súlyos árat fizetett vezetőinek eszmei megingásáért. Ami nem sikerült 1956-ban, az végbement 1989-90-ben: győzött az ellenforradalom. Ez azért jöhetett létre, mert a párt marxista erői, élén az akkori főtitkárral, Grósz Károllyal, elbizonytalanodtak, meginogtak, eltávolodtak a marxizmustól, nem tudtak és nem akartak a néptömegekre támaszkodni. Ebben a helyzetben úrrá lettek a revizionizmus erői, köztük Nyers Rezső, Pozsgay Imre, Németh Miklós és mások, akik hajlandóak voltak a szocialista építés eredményeit kidobni és segítő kezet nyújtani a szocializmus hazai és külföldi ellenségeinek. A munkástól, a dolgozótól elvették a gyárat, a tulajdont, a munkásnak, a dolgozónak ma nincs beleszólása az ország életébe.keret A magyar kommunista mozgalom maradandó értékét jelentik a szocializmus évtizedei 1948 és 1988 között. Világosan ki kell mondanunk: szocializmust építettünk, és nem valamiféle államkapitalizmust. Szocializmust építettünk Rákosi Mátyás alatt is, az 1950-es években, és Kádár János idején is. 1956-88 között. Új világot építettünk, ahol nincsenek földesurak és tőkések. Új világot, amely a dolgozóknak, a munkásnak adott értelmes, emberi életet. A szocializmusnak nevezett társadalom még új volt a magyarságnak. Új még akkor is, ha a magyar eszme kiválóságai, Petőfi, Táncsics, Ady, József Attila századok óta álmodtak egy igazságos társadalomról. Az új társadalom messze nem volt tökéletes, sok volt benne az idegen, a taszító. Majakovszkij szavaival élve: „adtunk már ruhát a mezítelennek, több már a szén és az érc”. De az is igaz, hogy „sok volt a szenny és buta beszéd”, s a megengedhetőnél több volt a buta tett is.
  Jó volt-e a szocializmus, az úgynevezett Kádár-rendszer? Jó volt! Nem mindenkinek! Nem volt jó az egykori földesuraknak, gyárosoknak, a Horthy-rendszer vezető hivatalnokainak. Nem volt jó az ügyeskedőknek, a munkakerülőknek sem. Nem volt jó azoknak, akik milliárdosok akartak lenni. A szocializmus jó volt a magyar munkásnak, a dolgozó embernek, jó volt a többségnek. A munkásé volt hatalom. Ő döntötte el, hogy az ország megtermelt javait hogyan osszák el. Így és ezért lehetett ingyenes az oktatás, ingyenes az egészségügy. Így lehetett mindenkinek munkája és biztos jövedelme. A Kádár-korszak jó volt a magyar nemzet egészének. A magyar mezőgazdaság ekkor érte el nemzetközi sikereit. Volt elég hús, gabona, tej, elláttuk magunkat és exportra is jutott. A nemzeti ipar ekkor indult új felemelkedése felé. A szocializmus nem volt képes csodákra. Nem tudta leküzdeni Magyarország öröklött fejletlenségét, bár sokat ledolgozott belőle. Társadalmasította a munkát, igazságossá tette az elosztást, de nem tudta megteremteni a minőségi munkában való folyamatos érdekeltséget, noha sok ígéretes megoldást talált. A szocializmus nem tudott olyan politikai rendszert létrehozni, amely automatikusan kizárja a demokrácia mindenfajta megsértését, de ennek leglényegesebb feltételét megteremtette: a hatalom a nép kezében volt. A nép érdekében kormányoztak még akkor is, ha nem mindig maga a nép vett részt az irányításban. A 20. századi szocializmus a mi közös értékünk, nem engedjük kidobni, meggyalázni senkinek sem!