A LÉTBIZONYTALANSÁG A TŐKÉS RENDSZER SAJÁTOSSÁGA

BESZÉLGETÉS NAGYVÁRI LÁSZLÓVAL, CSONGRÁD 3. SZÁMÚ VÁLASZTÓKERÜLETÉNEK KB-MEGBÍZOTTJÁVAL

Nagyvári László 1967-ben részese volt Szegeden az ország első kommunista szombatjának. Akkori tettre készsége máig kíséri, tudja, hogy a legkisebb eredményért is sokat kell dolgozni, s a java még hátra van.

 – Hogyan kerültél a kommunista mozgalomba?

– Kaposváron 1947-ben egy barátom édesapja gyakran elhívott bennünket kommunista röpcédulákat ragasztani. Aztán lassan bevont a mozgalomba. Megfogott a marxizmus igazsága. Építőtáborban dolgoztam görög, volt partizán fiatalokkal Dunaújvárosban. Akkor még Sztálinváros egy utcából állt, melyet ma az Építők Útjának hívnak. Tizenhét évesen ifivezetője voltam egy aratást segítő, harmincfős úttörőcsoportnak a Sávolyi Állami Gazdaságban. Sorkatonai szolgálatom előtt, 18 évesen munkás-paraszt sajtólevelező fiatalokkal szerkesztettem a Dél-Magyarország Előre Ifjúság! rovatát. Szép, biztató évek voltak, azzal együtt, hogy szinte minden nap este kilenc után jártam haza tanulni.

– Beszélgetésünket megelőzően 1956-ról és az azt követő évekről beszéltél...

– Igen. Az ellenforradalmat munkanélküliként éltem végig, mert leszerelésem után az úgynevezett Munkástanács ellenezte visszavételemet a Kaposvári Textilművekbe. Később városi KISZ-titkárként, majd az MSZMP városi agit-prop  osztályvezetőjeként dolgoztam. Szülővárosomba, Szegedre visszakerülvén 22 évet szolgáltam a Munkásőrségben. Szinte minden beosztást végigjártam, egészen az egységparancsnok szervezési helyetteséig.
  A szegedi Kenderfonógyárban szakaszom gyári tagjaival 1967-ben tartottuk az ország első kommunista szombatját. Az ötletet és a módszert a Szovjetunió című folyóiratból újítottam...

– Érezhető szeretettel beszélsz munkáséveidről. Voltak nagy találkozásaid?

– Képzelheted, milyen élményt jelentett, mikor a soproni Állami Szanatóriumban naponta beszélgethettem Ságvári Endre ott ápolt idős édesanyjával. De ott vannak még korábbról azok a kemény percek és kézfogások, amelyeket katonaként élhettem meg Szalvay Mihály és Nógrádi Sándor altábornagyokkal. Kádár Jánossal történt felejthetetlen találkozásomról már olvashattak A Szabadságban. Az sem volt semmi, mikor 32 évesen, egyszerű pártmunkásként kicsi hivatali szobámban fogadhattam egy kávéra Hegedűs András volt miniszterelnököt, akit 1965-ben egy előadásra hívtak meg az új gazdasági mechanizmus jegyében. Most is erőt adnak azok az órák, amelyeket elvtársaimmal, a KB-tagokkal, helyi munkatársaimmal tölthetek együtt. Ezek feltöltenek, mert tudjuk, hogy jó ügyet szolgálunk. A legkisebb eredményért is sokat kell dolgozni, s a java még hátra van.

– Hogyan élted meg a rendszerváltást?

– A szocialista munkaverseny megszüntetése, a KISZ felszámolása, a Munkásőrség feloszlatása, a „reformkörök” fi­gyel­meztettek a veszélyre. Érezhetően feleslegessé váltam. Tudtam, hogy nagy baj van. Mégis, csak akkor világosultam meg teljesen, mikor 1988-89-ben megkezdték a rendszer gazdasági alapjainak tőkésítését.

– Mivel töltöd a szabadidőd?

– Sétálok, úszom, erőmhöz mérten dolgozom a városi és a megyei pártszervezetben. Most olvasom 25 év után újra Zsukov marsall memoárját. Mélyen tisztelem minden elvtársamat ebben az országban, aki a jövőért cselekszik.

– Ha találkoznál az aranyhallal, mi lenne a három kívánságod?

– Családomnak és elvtársaimnak jó egészséget, és azt, hogy kitartásuk legyen töretlen. Másodszor, hogy legyen listánk. Harmadszor annak a felismerését, hogy a kizsákmányolás és a létbizonytalanság nem csak Bush és Gyurcsány műve, hanem a tőkés rendszer specifikuma.