Időközi választást tartanak Ferencvárosban Gegesy Ferenc lemondása miatt. A jelölt-állításhoz a törvény „elegáns” feltételt szab: 750 ajánlószelvényt kell bemutatnia a jelöltnek, vagy az őt jelölő szervezetnek. Paulik Péter a Munkáspárt jelöltje. Több, mint ötven ember indult becsülettel – nem csak helyiek –, hogy összegyűjtsék érte és a Pártért a kívánt mennyiségű kopogtató-cédulát. Az első héten rengeteg szelvényt gyűjtöttünk, de messze még a feladat vége. Ki kell tartanunk, meg kell mutatnunk, hogy a nagy pártok fizetett embereivel szemben harcolni tudunk becsületünkkel, tettre készségünkkel, elszántságunkkal. Az alábbiakban ennek a munkának pillanatait mutatjuk be. S ha még nem próbálta volna valaki, milyen nehézségekkel jár ez a feladat, csak gondoljon bele: milyen érzés lehet naponta többszáz idegen lakásba bekopogni, mosolyogni, talpalni, emeletet mászni órákon át? És ő hogyan reagálna arra, ha két héten át naponta ötször vadidegenek csengetnének be hozzá ugyanazzal a szöveggel?

SZDSZ-ES AJÁNLÓ?

Sosem hittünk volna ilyenben. Mégis, gyűjtő-párom oldaláról egy mondatot hallottam: „Ez ellenkezik minden elvemmel!” Fiatal párttagunk pedig lehengerelte a helyi lakost. Egyszerűen: észérvekkel. A jól fésült, harmincas férfi tudta, hová tartozik, mikor kinyitotta az ajtót. Rögtön meg is kérdezte: kinek lenne az ajánlószelvény? A „Munkáspárt” szót meghallva nevetni kezdett, majd közölte: ő bizony SZDSZ-es, nem szeretné elfecsérelni a szavazatát. Remek volt a replika: ez még egyáltalán nem választás, ez csak lehetőség arra, hogy többen megmérettessenek az igazi szavazásnál. Ekkor jött a fent idézett mondat. És a jól szituált, liberális úr kommunistának adta az ajánlását.

A TUDATOS VÁLASZTÓ

Új építésű, elitista hangulatú ház. Középkorú, középosztálybelinek tűnő asszony nyit ajtót. Jóindulatú, megy is a kopogtató-céduláért, aztán megtorpan. Kinek gyűjtünk? Mit akar a pártunk? Mit tennénk Ferencvárosért? Idézem a programot, átadom a szórólapot, sulykolom: mi érezhető közbiztonságot, fejlesztést, az emberek érdekének képviseletét akarjuk. A rend és közbiztonság szavakra felcsillan a szeme. Igen! Erre a környékre ráférne a rendőri jelenlét! Hiába a szép házak, a közeli „dzsumbuj” lakói sokszor kellemetlenséget okoznak. Megszületett az egyetértés köztünk. Neki azt is mondhattam: remélem, találkozunk a választásokon!

CSALÓDOTT MSZP-SZAVAZÓ

Csengetés, bentről hallható szedelőzködés: ismerős hangok. Hatvanas férfi nyit ajtót, érdeklődéssel figyeli mondandómat: a kopogtató-céduláját szeretnénk elkérni. Mondja: nem nagyon foglalkozott még ezzel, de van neki. Menjünk be! Mindhárman! Már-már parancsként hangzik a mondat. Beoldalogtunk. Jött a kérdés, a félt, amitől majd jól kiebrudal bennünket: aztán kinek gyűjtünk? Nincs erre más válasz: Paulik Péternek, a Munkáspártnak. Meglepődve nézett ránk: de hát én MSZP-s vagyok! De ment tovább a cédula felé. Mit lehet erre mondani? Az igazat. Nem tesznek ők az emberekért semmit. Nekünk pedig a cédula esély: arra, hogy legyen jelöltünk. Hátha mi tudnánk valami jobbat. Vállat vont: igaz. Kitöltötte, átadta az ajánlást. Eggyel több! S talán egy ránk figyelő szavazóval is.

CSALÓK

A gyűjtés második napján sok csoportnak földbe gyökerezett a lába. Időben indultak, mégis, a kiszemelt ház minden emeletén már párokban álltak a fiatal, csinos „gyűjtők”. Egyszerű kérdés, egyszerű válasz: ők bizony nem párttagok, hanem fizetett diákmunkások, akiket néhány gazdag párt felbérelt az „aljameló” elvégzésére. Felforrt bennünk a düh, de mit tehettünk: mentünk oda, ahová ők úgysem mernek bemenni. Pénzzel, hatalommal ennyire aljasan is lehet? Lehet! Erőt csak az adott: ez az ő szégyenük, a mi becsületünk. Pénz nélkül is elérjük, amit akarunk. Mi dolgozunk, mi a pártért teszünk! Aznap este egy „bácsi” nem engedett be bennünket a házba: „ide te be nem jössz, te, komcsi, te” szavak kíséretében. Furcsa mód nyugodtan elmosolyodtam. Igen, kommunista vagyok.
Mi kommunisták vagyunk!

 
Tanuljunk!      Őszinteség, csomagolva 

Nem új keletű, hogy az idősebb és fiatalabb párttagok más technikával dolgoznak. Mégis meglepett, amikor mesélték: sokan a házakba sem tudtak bejutni a kopogtató-cédula gyűjtésénél. Pedig nekünk ment, és nem csak azért, mert fiatalok voltak a csoportban. Nekem ez csak kommunikációs kérdés volt. Vezettem a kicsi csapatot, hát én csöngettem be a házakba. Egyetlen helyen nem engedtek be, a többi kérdés nélkül nyitotta az ajtót. Miért ne tették volna, amikor köszöntem, elmondtam, hogy kopogtató-cédulát gyűjtünk, és megkértem, hogy legyen kedves beengedni? Tény, nem fárasztottam extra információval, mint, hogy ki vagyok, és honnan jöttem, de ez őket nem is érdekelte. Engem pedig az érdekelt, hogy bejussunk. Bejutottunk.
  Döbbenet, az állampolgárok jó része azt sem tudja, mi az az ajánlószelvény! Meg sem kérdezik, kinek lesz. Ha elmagyarázzuk (kis fehér boríték névre szólóan), megkeresik, beírják, amit mondunk, odaadják. Vagy csak aláírják, a többit töltsük ki mi.
  Tény, nem tértünk ki a részletekre. De az tisztességes, hogy a nagy pártok diákmunkások hadát fizetik, és őket küldik ki gyűjteni? Mi nem hazudtunk. Ha kérdezték, megmondtuk, kik vagyunk, kinek gyűjtünk. Volt, hogy így is kaptunk, volt, hogy nem. Szembe kell nézni vele: nekünk nem dolgozik PR-osok hada a jó hírnevünkön, ezért sokszor nem is ismernek bennünket. Sokszor csak homályos, gyakran negatív képet tettek mellénk. Ha több pénzünk lenne, több eszközünk és aktivitásunk ahhoz, hogy az emberek máris tudják, mit akarunk, mit tennénk az emberekért, egyszerűbb lenne. Addig viszont marad egy fegyverünk a „demokrácia” ostoba rendelkezésével szemben, mely 750 kopogtató-cédula felmutatását követeli a jelölt-állításhoz. Őszinteség, csomagolva.

CSEH KATALIN

Paulik Péter, a Munkáspárt képviselőjelöltje