MINŐSÉGI ÚJSÁGÍRÁS

Aczél Endre újságíró október 18-án a Népszabadságban Egy felejthetetlen év töredékei című írásában az alábbi magvas gondolattal lepte meg gyanútlan olvasóit: „a kommunista mozgalomnak Magyarországon legfeljebb regénye volt, valósága csekély, vagy épp semmi.”

Magyarul kifejezve: a forradalmi marxista irányzat fantázia szüleménye, nincsen valóság-alapja. Mi kommunisták tehát nem léteztünk, harcunk a horthysta-fasisztoid diktatúra ellen fikció volt csupán. Ilyen messzire még Horthyék sem mentek el. Ők nagyon is tudták, hogy a kommunisták nem fantomok, hanem hús-vér forradalmárok, akik áldozatos harcot vívtak a fasizmus-kapitalizmus ellen. Ez magyarázza, hogy Horthyék miért alkották meg az 1921/III. törvénycikket „a fennálló rendszer hatályos védelméről”.
  A mártíromságot szenvedett Korvin Ottó, Sallai Imre, Fürst Sándor, Rózsa Ferenc, Schönherz Zoltán, Ságvári Endre (és még sokan mások) a horrorgyártók beteges képzeletének szüleményei lettek volna? A fasiszta rendszer politikai rendőrsége, a vérbíróságok, a kínzókamrák és börtönök mind-mind fantazmagóriák, egy nem létező mozgalom megrendszabályozására? A nemzeti jobboldal előszeretettel kicsinyítette a kommunista irányzatot, de olyan megátalkodott bértollnokkal még nem találkoztam, aki tagadta volna annak létezését.
  A KMP illegális párt volt, létszámában valóban kicsiny: két évtized átlagában 300-600 fő között mozgott. 3000 tagja volt, amikor kulminált. Ám támogatói, és a pártonkívüli bolsevikok ennek többszörösét tették ki. Ezért a KMP kisugárzása nagyobb volt szervezeti erejénél. A szigorú konspiráció miatt a taglétszámot nem tartották nyilván, így csak becslésekre vagyunk utalva. A Tanácsköztársaság leverése utáni vérfürdő elől ezrek menekültek el, akik az utódállamokban vagy Nyugaton telepedtek le, és aktív harcosai lettek új hazájuk kommunista mozgalmának. Ezek egy része a felszabadulás után visszatelepedett.
  Se szeri, se száma azoknak a kisebb-nagyobb politikai és gazdasági akcióknak, melyekben vezető szerepet a nem-létező kommunisták játszottak. Ilyenkor megteltek Horthy börtönei a nem-létező kommunistákkal. Az is elgondolkodtató, hogy a felszabadulást követő napokban-hetekben 20-25 ezer olyan párttagról tudunk, aki korábban az SZDP-ben és a szakszervezetekben folytatott mozgalmi munkát, s a szabadság kivívása után azonnal bekapcsolódott a forradalmi párt országépítő tevékenységébe. Az 1945. májusi statisztika szerint az MKP taglétszáma elérte a 150 000 főt. Ezek nem a semmiből jöttek.
  A féktelen horthysta terror miatt a magyar kommunista mozgalom viszonylag gyenge volt, s ezt az ország megsínylette a negyedszázados ellenforradalmi rendszer, majd a német megszállás alatt. És ha volt ellenállás, az nem utolsó sorban a kommunistáknak köszönhető.
  Ezért tartom felháborító cinizmusnak Aczél Endre fitymáló antikommunista megjegyzését. Az a polgári oldal, melyet most képvisel, messze nem hozott annyi áldozatot a hazát megsemmisítéssel fenyegető fasizmus elleni harcban, mint a nem-létező kommunisták. Aczél Endre tekintélyének nem használ, ha szembemenetel a tényekkel csak azért, hogy kiszolgálja kenyéradó gazdáit. Ez pénzt hozhat a házhoz, de becsületet nem.

HEGEDŰS SÁNDÓR