NAGY IMRE HŐSSÉ AVATÁSA

Húsz esztendővel ezelőtt, 1988. november 29-én a kormányzó MSZMP Politikai Bizottsága meghallgatja „a Nagy Imre és társai perében, valamint az 1956-os ellenforradalmi cselekmények miatt halálra ítéltekkel kapcsolatos kegyeleti kérdések rendezéséről” szóló jelentést. Ezzel megteszik az első lépést Nagy Imre politikai rehabilitációja felé, és objektíve az 1956-os ellenforradalom újraértékelése irányába.

NAGY IMRE A KÁDÁR-KORSZAGBAN

A Kádár-korszakban, azaz 1956 novembere és 1988 májusa között nem beszéltek Nagy Imréről. Keveset lehetett tudni róla, bár az a kevés korrekt volt. Közismert volt, hogy 1953 nyarától ő Magyarország miniszterelnöke. A 80-as években Hegedűs András „A hatalom igézetében” című könyvéből már meg lehetett tudni, hogy Sztálin halála után, szovjet nyomásra kapta a funkcióját. Ismert volt az is, hogy 1956-ban újra ő a miniszterelnök, és ő az, aki az 1956-os események során fokozatosan elfogadta a felkelők követeléseit, állást foglalt a többpártrendszer bevezetése mellett. Bejelentette az Államvédelmi Hatóság feloszlatását, amely védeni volt hivatott a munkás-paraszthatalmat. Ő jelentette be a Varsói Szerződésből való kilépést, ő nyilvánította semlegesnek az országot, egyben az ENSZ-hez fordult segítségért. Magyarán szólva, túllépett a szocializmus megjavításának, reformjának a célján, és a tőkés ellenforradalom kifejezője lett. Ismert volt az is, hogy 1958-ban kivégezték. Az 50-es évek pártdokumentumai ekkor még titkosak. Még a szovjetek sem világosítottak fel arról, hogy Nagy Imre az 1930-as években Vologya néven besúgó volt, és a munkásmozgalom nem kevés mártírjának halálához lehet köze.
  Kádár átérezte Nagy Imre személyiségének és általában 1956 őszének ellentmondásosságát. Értette Nagy Imre belső vívódását, de azt is, hogy semmilyen lelki konfliktus nem igazolhatja azt, ami a történt, azaz a tőkés rendszerváltás kísérletét. 1985. szeptemberében a következőket mondja Mihail Gorbacsovnak, a szovjet párt és állam frissen megválasztott vezetőjének: „Én mind a mai napig úgy vélem, s kérem, ne értsenek félre, hogy Nagy Imre maga nem akarta az ellenforradalmat, de az események logikája ahhoz vezetett, hogy ő végső soron lehetővé tette az ellenforradalom számára, hogy kibontakozzék, s nemcsak a párt, a haza árulójává is vált”.

GRÓSZ VÍVÓDÁSA

Grósz Károly, aki 1988. májusában Kádár helyébe lép, nagyjából ugyanezt tudja Nagy Imréről. 1988 őszétől folyamatosan magához kéreti az 1956 előtti és utáni pártdokumentumokat, sőt az 1958-as Nagy Imre-per anyagát is. Akkori ismeri meg a „snagovi naplót” is, azaz Nagy feljegyzéseit, amelyeket romániai fogságában írt, és rácsodálkozik, hogy miért kellett évtizedeken át hallgatni erről a meglehetősen zavaros műről. Grószra nagy nyomás nehezedik. Tudja, hogy Kádárnak igaza van Nagy megítélésében, s ő, aki maga is megkapta a Munkás-paraszt Hatalomért Érdemérmet az ellenforradalom leverésében tanúsított magatartásáért, tudja, hogy mi történt akkor. Az 1956-os események miatt kivégzettek családjai, a nyugati partnerek azonban mind-mind Nagy Imre újratemetését követelik. Grósz emlékszik 1956-ra, Rajk László újratemetésére, amely bevezetőként szolgált az ellenforradalomhoz, és érzi, hogy ebből semmi jó nem következhet. Bízik abban, hogy meg lehet úszni egy emberi gesztussal, a családok eltemetik halottaikat, és az ügynek vége. De nem ez történik.

A KELETI AKTUSTÓL A HŐSSÉ NYILVÁNÍTÁSIG

A Grósz vezette Politikai Bizottság röviddel a májusi pártértekezlet után, 1988 júniusában már foglalkozik az újratemetés ügyével. Ha belegondolunk, semmi sem indokolja ezt a sietséget, mégis megteszik. Akkor megbízzák Varga Pétert, a KB adminisztratív osztályának vezetőjét, hogy vizsgálják meg az ügyet. 1988. november 29-én a Politikai Bizottság e jelentés alapján foglakozik Nagy Imre és társai újratemetésének ügyével. Kádár ekkor még a párt elnöke, de nincs beleszólása az ügyekbe, nem is vesz részt az üléseken, és egészsége egyre rosszabbra fordul. A testület tudomásul veszi, hogy az 1956-os események miatt kivégzettek családjai szorgalmazzák a „kegyeleti aktust”. Az egész ügyet rábízzák az Igazságügyi Minisztériumra. A miniszter ekkor Kulcsár Kálmán. Kulcsár egyike azoknak a „felfedezetteknek”, akikkel Grósz telerakja a vezetést. Értelmiségiek, semmilyen osztályharcos tapasztalatuk nincsen. A Politikai Bizottság állást foglal abban, hogy a földi maradványokat ki kell adni a családoknak, amelyek majd döntenek a temetés jellegéről.

A Politikai Bizottság érzi, hogy az ügy nem olyan egyszerű, mint ahogyan első hallásra tűnik, és úgy döntenek, decemberben a Központi Bizottság elé viszik az ügyet. Azt is kimondják, hogy a párttagságot megfelelően tájékoztatni kell. Megbízzák Andics Jenőt, az agitációs és propagandaosztály vezetőjét, akinek szocializmus-ellenes kijelentéseit már korábban láttuk, hogy készítsék elő „Nagy Imre tárgyilagos bemutatását a pártsajtóban”. Senkiben nem lehet illúzió afelől, hogy mit is jelent a tárgyilagos bemutatás. A pártpropaganda megkezdi Nagy Imre tisztára mosását anélkül, hogy erről a párt döntött volna. A Politikai Bizottság bevezet egy új fogalmat is a közéletbe: „a kegyeleti intézkedések célja a társadalmi megbékélés elősegítése”. Mindezt akkor, amikor külföldön és idehaza gőzerővel folyik a rendszerváltás előkészítése.
  1988. december 15-én Fejti György, a Központi Bizottság adminisztratív ügyekért felelős titkára a Központi Bizottság elé terjeszti a Politikai Bizottság javaslatát. Fejti ekkoriban 42 éves. 1982-84 között a KISZ első számú vezetője, majd az MSZMP Borsod megyei első titkára. Kádár még 1987-ben viszi be KB-titkárnak. „Nem egy mosolygós ember, de az adminisztratív titkárnál ez nem hátrány” – mondja egyszer Kádár. Fejti elmondja, hogy 285 főt végeztek ki, azaz nem ezreket, amint később állítják. A Központi Bizottság egyetért azzal, hogy az állami szervek hozzanak létre munkacsoportot Nagy Imre és társainak exhumálására és újra eltemetésére. Fejti nem titkolja, hogy nehéz lesz „politikamentes aktusként” kezelni. Ekkor még mindenki ellenforradalomnak nevezi 1956-ot, Fejti nyomatékosan alá is húzza, hogy nincs szó sem politikai rehabilitációról, sem 1956 újraértékeléséről. Ez megnyugtatja a testület tagjait is, a közvéleményt is. Nyílt ellenvetés nem nagyon van az ülésen, kérdések ugyan elhangoznak, például Borbély Sándor, a Munkásőrség országos parancsnoka részéről, amelyek végül is ki nem mondott ellenvetést is tartalmaznak.

Ugyanez a Fejti György pár hónappal később, 1989 májusában már egészen más anyagot terjeszt a Központi Bizottság elé. Kijelenti, hogy „szakértők” áttanulmányozták a Nagy Imre-per anyagait, és „alapos a gyanúja annak, hogy a nevezett per tényállás nem megalapozott”. A pártvezetés az egész ügyet „szakértőkre” bízza. Ezzel azt a látszatot kelti, mintha nem lenne politikai rehabilitáció, és az ügy egész kezelését kiadja a kezéből.
  Ehhez a kijelentéshez persze kell 1988 januárja, amikor Pozsgay Imre a Magyar Rádióban bejelenti, hogy a munkabizottsága szerint 1956 nem ellenforradalom, hanem népfelkelés. Grósz akkor nincs itthon, Davosban van, a Világgazdasági Fórumon. Az egész helyzet meglehetősen furcsa. Grósz nem látszik meglepettnek, amikor közlik vele a rádióban elhangzott hírt. Nem rendeli ki a kormánygépet, pedig kap ilyen javaslatot, nem utazik haza azonnal, sőt a Központi Bizottság következő ülésén sem váltják le Pozsgayt. Az MSZMP vezetése szép csendesen felszámolja a kádári időszak kanonizált tételét, 1956 ellenforradalmi minősítését. A párt tagjait, a Köztársaság tér védőiről nem is beszélve, ezúttal sem kérdezik meg.

AZ ÚJRATEMETÉS ELŐESTÉJE

1989. május 8-án a párt vezetése még mindig abban reménykedik, hogy Nagy Imre újratemetése „szigorúan a gyülekezési törvény szellemében” zajlik le. Fejti még azt is felveti, hogy létesüljön emlékmű a „sztálinizmus magyar áldozatainak” emlékére. Az ülést Berecz János vezeti. A Központi Bizottság hozzászólás nélkül tudomásul veszi a tájékoztatást. A május 29-i KB-ülésen már a vezetés is, a testület tagjai is érzik, hogy nem lehet szó nélkül elmenni az ügy mellett. Berecz is azt erősíti, hogy a Központi Bizottságnak kell valamit mondania Nagy Imre újratemetése előtt, de amíg a külső vizsgálatok nem zárulnak le, addig, úgymond, nincs mód „támadhatatlan dokumentumot” elfogadni. Miért? Miről is beszélünk? Berecz a Politikai Bizottság nevében azzal nyugtatja a KB tagjait, hogy az MSZMP képviseletében hivatalosan senki nem lesz jelen a temetésen, de „a párt tagjainak nem tiltja” a részvételt. A kiadandó közleményről éles vita alakul ki, csak a vak nem látja, hogy az MSZMP rehabilitálja Nagy Imrét. A pártvezetés elkeni az ügyet, s ahogyan mondani szokás, kecskére bízza a káposztát. Szerkesztőbizottságot hoz létre Nyers Rezső vezetésével.