Nézem A Szabadság áprilisi címlapját. Fekete-fehér fotón gyárudvaron áll kilenc munkás egymás takarásában. Akiknek nemcsak az arca, hanem az alakja is látszik, azoknak csákány vagy szekerce van a kezében, egyiknek mindkettő. Jellegzetes munkás-öltözetben jönnek ki egy vasajtón, egyikük fején a régről ismert micisapka. Épp elhagyják balkéz felől a tűzoltó szertárat és magasszárú, tornacipős, bakancsos lábuk az udvar, vagy kijárat felé halad – a kép ezt már nem mutatja. Jól tápláltak, komolyak, magabiztos tekintettel néznek a kamerába. Mintha apámat, nagyapámat, egész nemzedékemet látnám. Az első sor középső alakja a legfiatalabb, azon látszik némi fotogén hajlam: szétvetett lábbal, mindkét kezével fogva a baltát. Kicsit hasonlít a jól ismert Dózsa György szoborcsoport egyik alakjára, aki szintén hosszúnyelű baltát tartva egyik kezében, a másikkal annak élén nyugtatja ujját.
  A csoportból a legidősebb sem lehet ötvennél több, a legfiatalabb is negyvenes. Erejük teljében lévő férfiak, ismerik saját tudásukat, szakmájuk gyakorlatának utolérhetetlen értékét. Látszik: összetartoznak, ismerik egymást, nemcsak a fényképezés kedvéért verődtek össze. Megállított mozgásuk az időben azt sugallja: nincs idő örülni, menni kell, dolgozni, amíg lehet. Nincs szükségük szorongáscsökkentő csoportterápiára, és nem keresnek riadt nyájként karizmatikus vezért sem, aki az orruknál fogva vezetné őket. Tudják, mire van szükségük, és ami a fotózás pillanatában még talán meg is van nekik: a munka. Ki tudja, ha kimozdulnak a képből és elérik az udvart, vagy a kaput, lesz-e még akkor is? 2008-at írunk, és valódi munkást már alig talál az újságíró a lapjába!
  Ezt a maroknyi embert élvezet nézni, ahogy hallgat. Ha hangosfilmen jelennének meg, akkor sem szólnának. Nem azért, mert buták, tanulatlanok, hanem tudják: a lustaság a test ostobasága, az ostobaság pedig a szellem lustasága. Nekik pedig filozófiát sem tanítottak! Megálltak egy percre a gyárudvaron ősi nyugalommal, tépő fagyok és hőség körme között, váltó évszakokban, karizmaikba gyúrt hatalommal, mások döntésére kárhoztatva, a tudomány kegyességére bízatva. Ők még nem felejtették el a munka erejét, bennük nem haltak el az inas vállak, szikár hátak, kérges kezek.
  Szinte látom, ahogy a nap sugarának szökkenő árnyékába lépnek a gyárudvaron, és nézem ezt az emberi szikla-csodát. Olyan nagy a csend körülöttük, hogy szinte hallani a leselkedő gyíkok szívverését. Nem tudom, hogyan lehetne megtalálni a szót rájuk, amivel ki lehetne mondani a bennük porhanyóssá érett szomorúságot a keserű héjú életöröm alatt?
  Munkások a gyárudvaron. Virtuózan megkomponált foto-muzsika, leheletfinom impresszió. Létértékük folyamatos fenyegetettségben él békétlen békeidők kataklizmájában, értékek kiszolgáltatott veszendőségével. Kiábrándulást, hitszegést, megcsalatást hozott a múló idő azoknak, akik egész életükben másokért dolgoztak. Otthoni takaróik már régen véget értek. Hiába próbálják összehúzni magukat és megfagyott álmaikat, a világ egyre hidegebb és egyre jobban fáznak benne.
  Megállt kilenc munkás a gyárudvaron, hogy lefényképezzék őket. Munkászubbony, bakancs, tornacipő a ruhájuk, kezükben a munkaeszközük: csákány és szekerce, ujjaik azok élén. E számok belsejében megbújik valami: a félelem csírája a rend láttán. Mert ahol munka van és munkás, ott rend is van. Lábnyomuk fölött elfut a szél. A legnagyobb és legmaradandóbb munkát elvégzi utánuk az idő: egyetlen pillanatból ezernyi év-folyam indul tovább.
  Munkások a XXI. században.
  Mikor indulnak tovább?

STANCSICS ERZSÉBET

Úgy tudom, régen az ünnep arról szólt, ugyan, mivel is lephetnénk meg szeretteinket? Vajon ki tudjuk-e találni gondolataikat? Azt az ajándékot választjuk, amire a szeretett csak titokban vágyik?
  Nehéz ügy, tudom.
  Mára sokkal egyszerűbb ilyen-olyan utalványt ajándékozni, minél nagyobb értékben: jól megmutatjuk a fene nagy szeretetet.
  Minél drágábban, annál inkább. Jön a családtag, s mondja: szeretlek. De hát azt sem tudja, ki vagy! Mégis, szeret, mert sokezreket áldoz érted.
  Érted?
  Egy frászt!
  Saját magán könnyít, letudta a dolgot.
  Ez itt nem törődés, ez kötelességszerű áltevékenység.
  A kormány is mondja: jön majd az adócsökkentés. Valahol, távol, mint Télapó. És igaziból nem jön, kamu törődés ez is.
  Nem lesz olcsóbb a víz, a gáz, az áram. Kecsegtetnek, talán, egyszer, majd… Ők mindent megtesznek, mögöttük a csillagszóró és a gyertyaláng. Ha kell reklámfogás, bármikor. Tavasszal is.
  Most békére törekszünk. Erre neveltek. December vége a megbékélésé. Szeretteinkkel törődünk – már, ha – és néhányan azokkal, akiknek már az ígéretek sem adnak semmit. Karácsony tájt szokás nosztalgiázni. Volt egy idő, amikor sokan nem voltak gazdagok, de mindenkinek volt fedél a feje fölött. Csak egy pár cipőjük volt évente, de mégis, mindenkinek megvolt, az a Mikulásnak kitehető. És jutott egy szem szaloncukor a saját fájáról, gallyáról. Ma majd’ százezer hajléktalannak ez nem jut.
  Nemhogy szaloncukor – jó szó sem…

CSEH KATALIN

Gyurcsány Ferenc és társasága számára egy érték van: a profit. Ezért bármit és bárkit feláldoznak. Anno eladták a szocializmust. Nem ők teremtették, ők csak profitáltak belőle. Ne finomítsunk: ellopták. Tolvajok, gazemberek, akik elárulták apáikat, nagyapáikat. Elárulták a dolgozó embert. Aki ma a Magyar Szocialista Pártot választja, az nem a kisebbik rosszat választja, merthogy inkább ők, mint Orbán. Aki az MSZP-re szavaz, vele szimpatizál, vele szemben elnéző, az az árulással vállal közösséget. Rongy emberekkel, akik eladták a múltat, s most eladják a jelent.
  A fiatal ma megkérdezi: miért nem sikerült? Kezetekben volt a hatalom. Volt állam, volt hadsereg, munkásőrség, párt. Volt egy jobb élet reménye. Miért adtátok el? Miért hagytátok eladni? Miért tankönyvben kell szocializmusról olvasni ahelyett, hogy megéltük volna? Nekünk miért kell tanulásért, orvosságért fizetnünk? Miért engedtétek?
  Ez a Magyar Szocialista Párt árulása. Ha lehetne elmélettel indokolni, világgazdasági muszájjal, félresikerült filozófussal vagy legalább egy fenyegető rosszabb úttal, jó lenne. Nem lehet.
  Tolvajok. A Magyar Szocialista Párt vezetése és a vele közösséget vállalók azok. A privatizáción meggazdagodtak, most a maradékot gyűjtik be. BKV, Villamosművek, Posta, bármi. Bármi, attól, aki adót fizet, bármi és bármennyi, bármilyen bőr, amit még le lehet húzni róla. A dolgozó emberről.
  Futni fognak. A tolvaj fut. Menekül.
  Magyarországon egészen a villájáig. Ott kényelmesen leparkolja a limuzinját, kacsint a könyvelőjének, és egy mélyet röhög a melóson, aki még mindig elhiszi, hogy a Magyar Szocialista Párt baloldali és érte van. Miután pedig kikacagta magát, felhívja az illetékes Fidesz-vezért. Mert a boltnak mennie kell.  Meglopnak. Meddig tűrőd?  

KAPITÁNY GYULA

A vallás mellett ma a nacionalizmus az az eszmeáramlat, mely a legnagyobb befolyást gyakorolja az emberek tudatára. A nacionalizmus a kapitalizmus feudalizmus ellen vívott nagy történelmi harcának volt hatásos fegyvere. A középkor világával szembeni küzdelemben még progresszív szerepet játszott, hiszen a polgárosodás folyamatát segítette az elavult hűbéri viszonyok leküzdésében, egy fejlettebb társadalom kialakításában. Ám, alig hogy hatalomra került a haladó burzsoázia, máris haladásellenessé torzult, mert belpolitikájában (kizsákmányoló pozícióiból adódóan) „elnyomottból” elnyomó lett, külpolitikájában pedig háborúba kezdett a piacokért és nyersanyaglelőhelyekért.
  Ennek az új helyzetnek adekvát ideológiája a reakcióssá vált nacionalizmus (sovinizmus). Egyik megtévesztő módszere, hogy össznemzeti demagógiájával elfedni igyekszik burzsoá jellegét, patriotizmusnak tüntetve fel a tőkések osztálytörekvéseit, honvédelemnek a terjeszkedő politikát. Gondoljunk arra, 1914-ben az egyszerű magyar bakák „kutya Szerbia!” felkiáltással, szinte extázisba esve mentek a balkáni frontra, s csak mindkét lábukat otthagyva döbbentek rá arra, hogy az a háború nem az övék volt.
  1941-42-ben Horthyék a haza védelme ürügyén jelentek meg a Don-kanyarban, honvédő hősökként dicsőítve a szovjetellenesség és irredentizmus áldozatait. Ennek árát csaknem kétszázezer katona fizette meg. Idő kellett ahhoz, hogy kijózanodjanak a nacionalizmus mákonyából, s fegyverüket „egyik vállukról a másikra tegyék át”. A horthysták az irredentizmus előtérbe állításával a magyar imperializmus és szupremácia gondolatát erősítették, bizalmatlanságot ébresztettek a szomszéd népekkel szemben. Ezzel az agresszív ideológiával készítették elő lelkileg a tótok, oláhok iránti gyűlöletet. (Ennek következményei ma is kimutathatók.)
  A nacionalizmus tehát hatásos eszköz arra, hogy az elnyomottak össznemzeti érdeknek lássák, ami valójában burzsoá érdek. A sovinizmus ennélfogva alkalmas az osztályszempontok elfedésére, az osztályharc tagadására. Ez a körülmény nagymértékben visszaveti a munkásmozgalmat.
  A szocializmus építésének időszakában sok hibát követtünk el, amivel a nacionalizmus malmára hajtottuk a vizet. Kritikátlanul idealizáltuk a kétségtelenül impozáns eredményeket elért Szovjetuniót, ami nem erősítette az internacionalizmust. Elhanyagoltuk helyi adottságaink tanulmányozását, saját hagyományainkat, amivel megsértettük a magyarság nemzeti önérzetét. A három „T” szűkkeblű alkalmazásával elszegényítettük gazdag irodalmunkat, művészetünket. (Sokan ezért a szocialista hazafiságot az imént felsorolt hibákkal azonosítják, és nem a nép érdekében elért vívmányokkal.)
  A rendszerváltás elitje visszanyúlt a történelmileg túlhaladott sovinizmushoz. Össznépinek tünteti fel satnya polgári „demokráciánkat”, tagadja az osztályharc létét és szükségességét, a tőkés rendet úgy állítja be, mint a világ legjobbikát. Csődtömegnek nyilvánítja a kommunizmus eredményeit, rehabilitálja és heroizálja népünk ellenségeit, miközben hazaárulóknak minősíti a magyarság igazi hőseit. Ugyanakkor ismét hadrendbe állítja az irredentizmust, az utódállamok vezető nemzetei elleni féktelen uszítást, mérhetetlen kárt okozva nemcsak szomszédainknak, de nekünk is. Az antikommunizmus, a rasszizmus szításával megzavarja az emberek tisztánlátását. Az ország atomizálásával megbonthatja az antikapitalista egységfrontot, és a tőkések pozícióit erősíti (divide et impera).
  A kommunisták nem fogadhatják el a nacionalizmust, ellenkezőleg: mint progresszív és forradalmár elődeink tették, harcoltak ellene – szembeállítva e káros jelenséggel a szocialista hazafiságot.

HEGEDŰS SÁNDOR