Április 13-14-én parlamenti választások lesznek Olaszországban. A
választásokra azért kerül sor, mert a Prodi vezette középbal koalíció a
parlamentben megbukott.
A bukás már régen várható volt, több okból is. A 2006-os választásokon az olasz
középbal és baloldali erők az Unione elnevezésű középbal koalícióban indultak.
Az Unione tulajdonképpen folytatta az 1996-2001 közötti Olajág koalíció
hagyományait, csak szélesebb formában, magában foglalva ezúttal a két kommunista
pártot is. A koalíció ezúttal 10 pártból állt, amelyből a legnagyobbnak, a
szociáldemokrata Demokrata Pártnak 221 helye volt, a szavazatok 31,3 százaléka.
Várható volt, hogy előbb vagy utóbb valamelyik párt kiugrik, vagy egyszerűen nem
szavaz a koalícióval. Ez történt most is. A kudarcnak van azonban mélyebb oka
is. A koalíciónak valójában egy igazi célja volt: Silvio Berlusconi konzervatív
kormányának megbuktatása. Ebben megvolt az egyetértés, a jövőt illetően azonban
már korántsem.
Az Olasz Kommunista Újjászületés Pártja, a Rifondazione nehéz napokat él át
manapság. Sokan felteszik a kérdést, hogy megérte-e egyáltalán belépni a
szocialisták vezette koalícióba? Az Olasz KP 2006-ban 5,8 százalékot kapott, ami
41 képviselői helyet adott nekik a közép-bal koalíció helyeiből. A másik
kommunista párt, amely korábban az anyapártból vált ki, az Olasz Kommunisták
Pártja 2,31 százalékot és 16 helyet. Ez valóban szép, csakhogy 2001-ben a
Rifondazione egyedül is, azaz koalíció nélkül is 5 százalékot kapott és 11
helyet. A másik pártnak pedig nem jutott mandátum. 1996-ban azonban még 8,6
százalékot kaptak, ami 35 mandátumhoz volt elég, s nem voltak megkötve semmilyen
koalíciós szállal. Fausto Bertinotti, a párt akkori főtitkára 2006-ban
mindenesetre jól járt, ő lett az olasz parlament elnöke.
A 2008-as választások nem sok jóval kecsegtetnek a kommunistáknak. Régi
tapasztalat, hogy a közös kormányzás árát mindig a kommunisták fizetik meg. Az
emberek ugyanis azt kérdezik: mivel vagytok ti, kommunisták különbek a polgári
pártoknál, amikor ti is a parlamenti csatározásban mélyültök el? Mit tettetek a
kormányban a dolgozók jogaiért, valóságos problémainak megoldásáért?
Az olasz kommunista vezetés, élén az új főtitkárral Franco Giordanoval az
előremenekülés stratégiáját választotta. Ez a terv már régen szerepelt Fausto
Bertinotti írásaiban és beszédeiben, de a gyakorlatban eddig nem valósult meg.
Tavaly decemberben, a karácsony előtti csúcsban Rómába összehívták a kommunisták
és a környezetvédők képviselőinek közös kongresszusát, és kimondták a Baloldali
Szivárvány formáció megalapítását.
Szándékuk szerint ez az „egységes, sokszínű, föderális baloldal“. Kijelentésük
szerint ez egyben a megújult baloldal is. „A világ új kritikai kultúra után
kiált, amely konzerválja a múlt emlékét és tekintetünket a jövőre szegezi.“-
fogalmazták meg.
Február 6-án, azaz a múlt héten megjelent a szociáldemokraták, a kommunisták, a
zöldek közös felhívása, amely sürgeti, hogy az új formáció már most, az áprilisi
parlamenti választásokon induljon csatába. A drámai hangvételű felhíváshoz,
amely sötét színekben festi le, hogy mi történik, ha Berlusconi győz, azonnal
csatlakozott Fausto Bertinotti is, aki a Baloldali Szivárvány miniszterelnök
jelöltje az áprilisi választásokra. Bertinotti nem kevesebbet mondott a
Liberazione február 9-i számában: ha elveszítjük ezt a csatát, a 20. századi
munkásmozgalom egész egyszerűen megszűnik létezni.
Az új pártszövetség emblémája
Megszólalt a Rifondazione marxista platformja is. „A párt főtitkára és
titkársága a demokrácia teljes megsértésével úgy döntött, hogy elfogadja Fabio
Mussi és Achille Ochetto javaslatát, és a választásokon induló baloldali
koalíció jelképeiből elhagyja a sarlót és a kalapácsot. Így újabb sok tízezer
szavazatot fogunk veszíteni, egy olyan helyzetben, amikor a baloldal iránt
nagyfokú bizalmatlanság tapasztalható a Prodi-kormány sikertelenségei miatt.“ -
olvashatjuk a párton belüli marxista erők lapjában, az L'Ernestoban.
Február 7-én Franco Giordano, a Rifondazione főtitkára sietve igyekezett
megnyugtatni a tagságot, hogy a kommunista párt nem veti el a hagyományos
jelképeit. Ugyanakkor jelezte, hogy a választásokon négy baloldali párt indul,
és ezért szükség van egy új jelképre, amely az összes pártot kifejezi. A
kijelentése olaj volt a tűzre.
Február 9-én Torinóban a párt munkástagjai jöttek össze külön tanácskozásra, és
fejezték ki aggodalmukat a Prodi-kormány politikája miatt, és tiltakoztak az
ellen, hogy a párt elhagyja a munka jelképeit, a sarlót és kalapácsot.
Claudio Grassi, a párton belüli kommunista platform vezetője kijelentette: „Nem
osztom Giordano kijelentését, hogy sarló-kalapács nélkül kell mennünk a
választásokra. A pártban erről nem folyt vita. A döntés komolyan megzavarhatja a
mi szavazóinkat."
Sok olasz kommunista érti, hogy már nem csak a jelképek feladásáról van szó,
hanem a párt kommunista identitáskerült veszélybe. Sokan emlékeztettek arra,
hogy 1976-ban az Olasz KP még 34,4 százalékot kapott a választásokon, az Olasz
Szocialista Párt pedig 10 százalékot, pedig mindkettőjük jelképe a sarló és a
kalapács volt.
A párt hagyományos jelképe a hitet és a jövőt jelenti sok millió olyan fiatal
számára, akiknek ma nincs munkájuk és kilátástalan az életük - hangoztatták
többen is.
A párt nem mehet a választásokra világos jelkép nélkül, amely kifejezi saját
világos identitását. Ráadásul egy február 7-ei közvélemény-kutatás szerint a
baloldali szavazók 52 százaléka nem akarja a sarló-kalapács elvetését.
****
Az Olasz Kommunista Párt sorsa nem olasz magánügy. A mozgalom
egyik nagy történelmi pártjáról van szó. A nemzetközi munkásmozgalom minden
eddigi tényleges tapasztalata a marxizmus-leninizmus azon tanítását erősíti meg,
hogy a munkásság egyetlen ereje a tőkével szemben szervezettségében van. Ezt
testesíti meg a marxista-leninista forradalmi párt, amely harcol a kapitalizmus
ellen. A párt ereje szervezettségében és tudatosságában van.
A párt tagjainak részt kell venniük minden társadalmi együttműködésben, de soha
sem szabad a pártot feladniuk. Venezuelában a kommunisták például nem
csatlakoztak Chávez elnök új pártjához, pedig a lehetőség csábító volt. Ők nem
adták fel a jövőt a jelenért. Nem adták fel a pártjuk önállóságát a görög,
portugál, cseh, ukrán kommunisták sem.
Nem adta fel a Magyar Kommunista Munkáspárt sem. Az olasz kommunista mozgalmat
az 1970-es években megfertőzte az eurokommunizmus, a revizionizmus
nyugat-európai változata. Nem erősebbek lettek, hanem gyengébbek. Ki tudja, mi
lesz, ha ezen az úton mennek tovább? Mi lesz veled, Olasz Kommunista Párt?
