|
SZILÁGYI
GYÖRGY:
HANYAS VAGY?
 (részletek
a Kossuth
rádióban
1976. december
3-án
Kálmán
György
által
előadott
költeményből)
Hanyas
vagy? ’28-as?
Mi
félszavakból
megértjük
egymást.
Ugyanazt
a nótát
fújjuk,
nem igaz?
Emlékszel?
Nekünk
mindig az
első világháborúról
meséltek
gyerekkorunkban.
És
első világháborús
dalokat
énekeltek
a fülünkbe?
Anyánk
vasalt vagy
a varrógépet
taposta,
mi lekuporodtunk
a sparherd
mellé,
és
hallgattuk,
ahogy énekel.
Ott,
ahol a Dnyeszter
vize zúg…
Estére
indul az
ezred…
Ágyúcsőre
tábortűz
világít…
Dalol
a nyomor!
– mondta
nagypapa,
aztán
ő is rázendített:
Ne
sírjatok,
budapesti
lányok,
visszajövünk
még
hozzátok,
valaha,
valaha,
vagy soha!
***
Emlékszel,
nagypapa
mindig a
forradalmat
emlegette.
De
Károlyi
nevén
túl
nem merészkedett
senki!
A
kommünről
mindenki
hallgatott.
Kun
Béla
nevét
nem merték
kiejteni
előttünk.
Vilmos
császárét
igen, Szamuelyét
soha!
A
magyar huszárokról
igen, a
Lenin-fiúkról
soha!
A
nemnemsoháról
igen, a
mindenamiénkről
soha!
Komédiáztak
előttünk,
öregem,
komédiáztak!
„Tanulj
meg, fiacskám,
komédiázni,
mert
minden-minden
csak komédia…”
Hanyas
vagy? ’28-as?
Mi félszavakból
megértjük
egymást.
Hallgatni
arany!
Ebben
az országban
mindenki
félt.
Féltek
a tegnaptól,
a mától,
féltek
a jövőtől.
Minket
is félelemre
neveltek.
Ne
szólj
szám,
nem fáj
fejem.
Mindig
volt szegény,
mindig volt
gazdag.
Imádkozzál
és
dolgozzál.
Ez a világ
rendje.
***
Mi
csikket
szedtünk,
szenet loptunk
a vagonokból,
és
kiszaggattuk
a kerítések
léceit
tüzelőnek.
Mi
úgy
nőttünk
fel, hogy
nem ismertük
a villanyt.
Mi
úgy
nőttünk
fel, mint
a gaz.
Nekünk
petróleumlámpa
nyomorította
szemünket.
Mi
sohasem
voltunk
jó
tanulók.
Minket
eltanácsoltak
a középiskolából.
Mi
korán
kezdtünk
dolgozni
és
dohányozni.
Mi
örökké
éhesek
voltunk,
és
ahhoz húztunk,
aki enni
ad.
Mi
ma is gyorsan
eszünk,
ma is zabálunk,
mintha attól
félnénk,
hogy valaki
elveszi
előlünk
a tányért.
Mi
cipőt pucoltunk,
triciklit
hajtottunk,
csomagot
cipeltünk.
És
együtt
bőgtünk
anyánkkal,
amikor a
végrehajtó
lefoglalta
maradék
bútorainkat.
Mi
láttunk
kilakoltatást,
utcára
kirakott
vaságyakat
és
szalmazsákokat.
***
Mi
félszavakból
megértjük
egymást!
Apád
mi volt?
Kommunista?
Apád
mi volt?
Szocialista?
Apád
mi volt?
Ébredő
magyar?
Itt
a legtöbb
családnak
volt egy
ügyeletes
szégyenfoltja,
akinek a
nevét
nem volt
szabad kiejteni,
akit
letagadtak,
agyonhallgattak.
Ez
egy kis
ország.
Itt
valakit
mindig el
kellett
bujtatni.
Hogy
ne találják
meg a fehérek,
hogy ne
találják
meg a vörösök.
Itt
a legtöbb
családban
volt hívő
és
hitetlen.
Baloldali
és
jobboldali
Katolikus
és
zsidó.
Ez
egy kis
ország.
***
Mi
félszavakból
megértjük
egymást.
Mi
átéltük
Budapest
ostromát.
Nem
azt az ostromot,
amit a híradóban
mutatnak
egyszer
egy évben.
Azt
a néhány
diszkrét
filmkockát,
az égő
Kossuth
Lajos utcában
imbolygó
lóval.
Hanem
sok ezer
ágyú
és
löveg
pergőtüzét!
Hölgyeim
és
uraim, kedves
elvtársak!
Budapestet
1944 nyarától
kezdve,
hónapokon
át
több
ezer
repülőgép
támadta.
Tönkrebombáztak
bennünket,
ha még
nem méltóztattak
elfelejteni,
ugyanúgy
tönkrebombáztak,
mint
Ludwigshafent,
Essent vagy
Düsseldorfot!
A
Városliget
fáin
úgy
lógtak
a széttépett
emberi testrészek,
mint karácsonyfán
a szaloncukor!
Mi
nemcsak
azt a maroknyi
nyilas pártszolgálatost
láttuk,
akik lassan
már
visszaköszönnek
nekünk
a
diszkrét
filmhíradó
kockáiról.
Azt a nyolc-tíz
Beszkárt-kalauzt,
akik Kun
páter
vigyázó
tekintete
előtt
éppen
kiszaladnak
egy földszintes
ház
kapuján.
Mi
láttuk
a Dunát,
ahogy élettelen,
legyilkolt
emberek
százait
vitte a
víz…
Bennünket
nem hívtak
be katonának.
Mi
akkor még
csak tizenhat
évesek
voltunk.
***
Bennünk
nem ért
véget
a háború.
Bennünk
soha nem
ér
véget
a háború.
Mi
békében
élünk,
gyermekeink
homlokát
simogatjuk,
sétálgatunk
a vasárnapi
csendben,
iszogatunk,
diskurálunk,
de agyunkban
repülőgépmotorok
dübörögnek,
sortüzek
dörögnek
és
harckocsik
lánctalpai
csikorognak.
Mi
felkapjuk
a fejünket
minden fékcsikorgásra.
Nekünk
felgyorsul
a szívverésünk,
ha meghalljuk
a mentőautó
szirénáját.
És
énekelünk,
folyton
csak énekelünk:
„Megtanultuk
mi már
ezt a harcot…”
Hanyas
vagy? ’28-as?
Mi félszavakból
megértjük
egymást.
Mi
ott voltunk
minden április
4-én,
és
láttuk
a karhatalmi
századok
szuronyerdejét!
A
hajnal óta
szoborrá
merevedett
katonák
néma
cohorsait!
És
láttuk
Sztálint
a mauzóleumban
bebalzsamozva.
És
győztünk
ezer harcban,
és
vesztettünk.
És
újra
talpra álltunk.
Mellőlünk
sokan kidőltek.
Akik
meghaltak.
Akikkel
tele vannak
az ideggyógyintézetek,
akik megőrültek,
alkoholisták
vagy bűnözők
lettek.
Akik
nem bírták
tovább
cipelni
a nehéz
csomagot.
Teremtő
Isten, mi
minden van
abban a
csomagban!
Ekkora
csomaggal
nem lehet
sehová
elutazni.
Pedig
mi mindenhová
kapunk útlevelet.
Minket
bárhová
simán
kiengednek.
Rólunk
tudják,
hogy a világ
végéről
is visszajövünk.
Mi
nem tudunk
és
nem akarunk
máshol
élni,
csak itt!
***
De
még
itt vagyunk.
Sokfelé.
Lent és
fent. Mindenütt.
Az
őrtornyokban.
És
az intenzív
osztályokon.
Mi,
’28-asok.
De
már
tarkónkon
érezzük
az utánunk
nyomuló
nemzedék
forró
leheletét.
Már
a nyomunkban
vannak.
A
fiaink.
Drága
fiaink.
Ők
fognak egyszer
eltemetni
minket,
utolsó
perceinkben
ők ülnek
majd az
ágyunk
szélén,
és
velünk
éneklik,
hogy:
„Megtanultuk
mi már
ezt a harcot…”
Velünk
énekelik?!
|
